Csendes Percek, 1968 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1968-01-01 / 1. szám
PÉNTEK, FEBRUÁR 16. Olvassuk: Jób 42:1—10. »Csak hírből hallottam felőled de most tulajdon szememmel láttalak téged. Ezért megvetem magamat és bűnbánatot tartok porban és hamuban.« (Jób 42:5—6. — Próbakiadás.) Jóbot barátai érvelései nem győzték meg afelől, hogy bűnbánatra van szüksége. Isten maga végezte el benne ezt a meggyőzést. Amikor Jób Istent a maga teljes fenségében látta, azonnal elismerte tudatlanságát és tökéletlenségét. Igen sokszor próbáljuk ártatlanságunkat védeni. Ha valamit nem jól teszünk, azzzal igazoljuk magunkat, hogy mások is azt csinálják. De ha a két nagy parancsolattal vagyunk szemben (szeresd Istent és felebarátodat), Isten a fogyatékosságainkra mutat rá. Mit kell tehát tennünk? Jób megbánta bűnét. Isten megbocsát annak, aki bűnbánatban és hittel hozzá közelít. Egy zsidó barátnőm mondotta, hogy amikor gyermek volt, azt gondolta, hogy a »vezeklés napján« bűneire kell gondolnia és bűnbánatot kell tartania. Majd hozzátette: »De anyám elfelejtette megmondani nekem, hogyha megbánom bűnömet, bocsánatot kapok.« A bűnbánatra való buzdítás szavai mellett legyen ott mindig Isten bocsánatának a biztosítása! IMÁDKOZZUNK: Kegyelmes mennyei Atyánk, köszönjük Neked, hogy a megbocsátás mindig ott van, ahol bűnbánat van. Megvalljuk előtted, hogy életünk értéktelen, haszontalan s könyörgünk, a Te kegyelmeddel tedd értékessé és hasznossá. A Te fiad nevében kérünk. Ámen. — Isten megbocsátása iránta való bizalmat és életörömet ad. — Jefferson Helen, Kalifornia 49
