Csendes Percek, 1968 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1968-03-01 / 2. szám
VASÁRNAP ÁPRILIS 21. Olvassuk: Máté 21:1—11. »És ménének ama helyre, amelynek Gecsemáné a neve és monda az Ő tanítványainak: Üljetek le itt, amíg imádkozom. És maga mellé véve Pétert és Jakabot és Jánost, és kezde rettegni és gyötrődni. És mondá nékik: Szomorú az én lelkem mindhalálig!« (Márk 14:32—34.) Kicsi gyerekkoromban valaki megdorgált, amikor megemlítettem azt a pillanatot, amikor Jézus Jeruzsálem felett sírt. Talán azért mert azt hitte, hogy a könnyek gyengeséget árulnak el? Nem volt igaza. Jézusnak a könnyei nem a gyengeséget mutatták, hanem a világ lakosságának szomorú végét hangsúlyozták ki. Az Ur Jézus ismerte a tömeg ingatag voltát. Ő látta a sötét tragédiát, amely Jeruzsálemben Reá várt. Elszorult a szíve, mert tudta, hogy a világ vissza fogja utasítani az Ő megváltását. Nagypéntek sötétségében a rettegés és a gyötrődés ejtette rabul. És így szólt Övéinek. »Szomorú az én lelkem mindhalálig.« Bizonnyal mondhatjuk, hogy Jézus ugyanúgy sírhat a mi gyászos ninestelenségünk felett. Templomaink hidegsége, erkölcseink elvetemültsége, szeretetünk teljes hiánya: mindez ma is sírásra kényszeríti a mi drága Megváltóikat. Odajárultál Te már Jézushoz, Testvérem? IMÁDKOZZUNK: Urunk, Istenünk, adjál nekünk többet az Ur Jézus drága lelkületéből! Szent nevedben kérünk, Ámen. — Krisztus vezessen minden dolgainkban! — Souders C. Bruce, Virginia 54