Csendes Percek, 1962 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1962-03-01 / 2. szám

Olvassuk: Zsoltárok 119:41—48.

»És szálljon reám, Uram, a te kegyelmed, a te szabadításod, amint megígérted.« (Zsolt. 119:41.)

Amikor a modern technikai vívmányok nagy előrehaladásáról olvasunk, gyakran megejt a kísértés, hogy egy olyan világról álmodjunk, amelyikben az ember a maga erejéből teljessé tudja tenni az életet. Úgy gondoljuk, hogy a tudományos fejlődés feleslegessé teheti Istent. Hiszen mi hiányozhat, ha kényelem és jólét van?

A Zsoltáríró átlátott ezen a kísértésen. Isten kegyelméért könyörgött, mert tudta, hogy e nélkül rab az emberi szív. Rabjává válik saját vágyainak, vak ösztöneinek, titáni próbálkozásainak. Nem, a modern technika vívmányai sem teszik teljessé az emberi életet, mert nyugtalan az emberi szív mindaddig, amíg Istent meg nem találja.

Kegyelem az, hogy a testi jólét nem tudja kielégíteni a lélek igényeit. Kegyelem az, hogy aki Krisztushoz jön, azt Ő semmiképpen ki nem veti. Kegyelem az, hogy Krisztusban az Élet Kenyerét nyeri meg az emberi szív. Tiéd-e ez a kegyelem?

IMÁDKOZZUNK: Mennyei Atyánk, a te kegyelmed tud egyedül megszabadítani a bűn börtönéből. Ezért Hozzád fordulunk most: tedd a szívünket alkalmassá arra, hogy kegyelmedet befogadhassa. Gyógyíts ki önteltségünkből, vedd el tőlünk az önmagunkba való bizakodás gőgjét, és növeld bennünk azt az éhséget, melyet semmi más ki nem elégíthet, hanem csak Te Magad.« Ámen.

— Isten kegyelménél nincs drágább kincs e földön. —

Mohr líóbei't (Németország)

KEDD, MÁRCIUS 13.

15