Csendes Percek, 1958 (6. évfolyam, 31-36. szám)

1958-09-01 / 35. szám

Szombat, szeptember 20 Olvasd 122. Zsoltár

El nem hagyván a magunk gyülekezetét ...

Car TMIEKKOROMBAN egy ikis városban éltünk, egy ^ másik országban. Oda küldték apámat egy gyár építésére. Sokáig úgy éltünk, hogy nem érintkezhettünk más keresztyénekkel.

De apám elhozta vigasztalásunkra Isten igéjét. Hosszú ideig a mi családunk volt az egyetlen, amely a Szent Biblia kőiül összeült. Minden vasárnap ugyanabban az időben — 10-től 11-ig — megtartottuk a magunk istentiszteletét, imával, zsoltárénekléssel.

Sokszor nem értettük, miért kellett mindig ugyanabban az ideiben gyűlnünk össze, mikor a mi családunk volt csak ott. Gyakran iskolai összejövetelre kellett volna mennünk, de sohase mehettünk: abban az időben otthon kellett lennünk a mi családi istentiszteletünkön. Ez is tanuságtétel volt keresztyénségünk mellett.

Most, évek múltán, nagyon hálásan gondolok édesapámnak erre a tanító nevelésére. Az ő elve hozott engem Krisztushoz és szerettette meg velem Krisztus egyházát, az az elv, hogy sohase mulasszuk el összej'öiveteleinket.

IMÁDKOZZUNK: Mennyei Atyánk, köszönjük Neked a

tanítást, melyet Tőled kaptunk szüléink által. Köszönjük, hogy megtanultuk szeretni a Te egyházadat. Tanits meg még jobban szeretnünk gyermekeid közösségét. Krisztus nevében. Ámen.

MA EZEN GONDOLKOZZUNK:

Isten iräatli szeretetünket mutatjuk ki minden alkalommal, amikor őt imádni összegyűlünk.

Rasberry Károly L. (Arkansas)

A szeretet megnyilatkozik istentiszteletünkben.

Napi bibliaolvasás — Márk 7:1-37