Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - ROKAY ZOLTÁN: Carl von Linné és a teológia

üdvözlégyet és a hiszekegyet. A legsúlyosabb vád azonban, hogy a katolikusok a betegséget Isten büntetésének tartják - igaz, ezt a nézetet önmagában Linné is osztja -, de a gyógyítkozás az ő számukra bűn, mert ellenszegül Isten ítéletének. A ráolvasást és más praktikákat viszont fenntartották a szerzeteseknek.

77 Nem szabad a mai ökumenikus szempontból megítélnünk Linné véleményét a katolicizmusról. Azt sem tudom, találkozott-e Linné katolikusokkal, és ha igen, milyenekkel. Az sem kerülheti el figyelmünket, hogy számos, már az ő korában is múltbelinek számító sajátságot múlt időben ismertet. A pápáról mondottakkal egyidejűleg jegyzi meg, hogy a katolikusok számára a templom Isten háza.

78 Bár nem rejti el fenntartását, mégis elbeszéli, hogy Isten nem hagyta megtorlás nélkül I. Gusztáv király tettét, aki lerombolta a kolostorokat és szentélyeket (divina sacra), s azokból építtette fel Örby várát. Leszármazottai szerencsétlenek voltak: itt Linné Belsázár történetére hivatkozik.

79 f) A Nemesis Divina „stílusa" és „teológiája" A ND aforizmákat, gnómákat, rövid anekdotákat tartalmaz. Nem annyira érvel, nem annyira argumentativ, mint inkább narratív „teológia". Stílusa szinte „telegramstílus". Ez a sajátság egyébként is jellemző Linné áttekintés-, táblázatszerű írásaira, amelyek - mint a ND is - gyakran feljegyzések szintjén maradnak. Az egyes történetekből magának az olvasónak kell a következtetést levonnia. Linné lakonizmusának jellegzetes példáját figyelhetjük meg abban a történetben, amely Abraham Leyonhylwud - XII. Károly idejében birodalmi tanácsos - kriptájának kifosztását beszéli el. Az örökös, Yxkull báró, 1762 januárjában feltörte az uppsalai dómban található sírboltot, ahol arany-ezüstveretes, bársonnyal bevont érckoporsóban nyugodott a házaspár. A méltatlan örökös „feltörte a koporsót, ujjai között átrostálta a penészt, ékszert keresve. A cint, amiből a koporsók voltak, eladta. Sőt a penészt is eladta volna, ha kap érte pénzt. Barátait rajnai borral vendégelte meg a sírboltban. A sírhelyet eladta. Az utókor látni fogja a következményeket. Találd ki, hogyan végzi."

80 Ez a befejezés nem véletlen. Linné „tapasztalati teológiát" akar írni, hiszen már a bevezető versben is szépen mondja fiának: „Ha nem hiszel a Szentírásnak, higgy a tapasztalatnak."

81 A beavatatlan számára minden összefüggéstelen és zűrzavaros, de a beavatott látja az összefüggéseket a természetben, ugyanígy az erkölcsben is, a bűn és bűnhődés között.

82 Csakhogy ki lehet beavatott? Hiszen az ember nem akar nevetség tárgya lenni, mint Wahlin nagyprépost, aki állítólag azt szokta volt kérdezni jelöltjeitől, mely évszakban mely fajta hal a legízletesebb, mert ebben a „körforgásban" is az isteni gondviselés ujjának nyomát látta.

83 Ki tud kiigazodni, amikor már a vétlen utódok szenvednek, vagy amikor a ius talionis úgy valósul meg, hogy a gyilkos ugyanazon a bitófán függ, mint az ártatlan, ha minden fizikai rosszból erkölcsi rosszra kell visszakövetkeztetni, és ha minden igazságszolgáltatásnak itt és a természet által kell végbemennie? Kiútként Spinoza sztoikus álláspontja marad, amely az ő panteizmusában gyökerezik (Deus sive natura), és így biztosítja a lelki nyugalmat, tudva, hogy amit mi rossznak látunk, annak is megvan a helye az isteni „ökonómiában". Linné Spinozát ugyan