Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

Figyelő - BÉRES TAMÁS: Öntet, salakíz, szabadság. Beszélgetőkönyv Böhm Károly axiológiájáról (Kissné Nóvák Éva: A szellem arisztokratája)

Az öntet folytonos élet és tevékenység - mint írja -, amelynek eredménye az önmegvalósítás. Ehhez kapcsolódva fejti ki az ösztönökről szóló gondolatait, amelynek formái az éltető (vegetatív), mozgató, képező (érzéki, értelmi és az öntudati) és nemző ösztön. Kifejezetten érdekesen vezeti le Böhm, hogy a - mozgástól vagy nemzéstől eltérő módon - „végkészülékkel" nem rendelkező öntudat jelentő ösztönének munkája kell ahhoz, hogy az öntudat előtt képekben megjelenő ösztönöknek jelentést tulajdonítson, így jön létre az Én és Nem-Én határán az intuíció, amely a jelentések megértését biztosítja. Antropológiai kötetének gondolatai eddig sem nélkülözték az emberről szóló - mondhatnánk - magasztos gondolatmeneteket, de végéhez közeledve egyre konkrétabban és szebben szólalnak meg, különösen a szabadság és szeretet jelentőségének meghatározásakor. Az emberi élet, azaz az öntet minden törekvése, hogy önmagát tudatosan élje meg, és a boldogságot élvezze. A tudatos megélést itt az elhatározás szabadságával, a boldogságot pedig az öntet kifejlődésével magyarázva ér el Böhm oda, hogy az elsőt a szabadságnak, a másodikat a szeretetnek feleltesse meg. A kellő világ A mű harmadik kötetével kezdődően az eddigi ontológiai és antropológiai irányú megállapításokat oly módon váltja fel az értéktan, hogy a gondolat fonalát egy pillanatra sem kell elvesztenünk. Kissné Nóvák Éva itt felhívja az olvasó figyelmét, hogy Böhm - az értékek vonatkozásában legalábbis - feloldja a nominalizmus-realizmus-vita régi dilemmáját, amikor kifejti, hogy a tárgyakhoz kapcsolt ontológiai jelzők (mint alak, szín stb.) és axiológiai jelzők (szép, jó, kellemes stb.) közül az utóbbiak feltételezik a valóságot, és úgy kapcsolódnak egy-egy tárgyhoz, hogy nem válnak annak részévé.

3 Böhm ezeket értékjelzőknek nevezi, és megállapítja, hogy az alany szintetikus reakciójaként keletkeznek ugyan, de a tárgyban rejlő vonásra épülnek. Közreműködésükkel jön létre az értékelés, amelynek egyik folyamata a kedvérzet kialakulása. Az értékelés folyamata az abszolút értékhez való viszonyításból származik, ez az abszolút érték pedig az önszeretetben megnyilvánuló öntudatos minőség. Nem ez az első és nem is az utolsó pillanat, amikor az olvasóban felvetődik a gondolat, hogy a böhmi rendszer nárcisztikus vonásokat hordoz. Magyarázatában Böhm mégis meg tudja győzni olvasóit arról, hogy ez az önszeretet sokkal inkább egy akkurátusan felépített filozófiai rendszer terminológiájának része, mint hogy a szó köznapi jelentéséből következtethetnénk itteni értelmére. Böhm kantiánus utalásában az önszeretet végül nem más, mint a noumenonként értett öntudatos minőség phenomenális kifejeződése, amely minden további értékelés alapja. Az értékelésben aktív szerepet játszó Én három szintjén történhet meg maga az értékelés. Az Énl az érző szint, értékelése a hedonizmus; az Én2 az értő szint, értékelése az utilizmus; az Én3 az eszes Én, értékelése az idealizmus. Ezek egymásra telepedő fokozatok, a felsőbb szintekbe folyamatosan beépülnek az alsóbbak. Az Én három szintjének megfelelő értékelések történelmileg megvalósult típusokat is jelentenek. Böhm egyik legérdekesebb kifejezése, a salakíz az utilisztikus vagy haszonértékhez kapcsolódik. A salakíz annál nagyobb a (haszon) értékben, minél alacsonyabb rendű ösztönök működnek közre annak létrehozásában. A legkevésbé salakízűek azok az