Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
Figyelő - BÉRES TAMÁS: Öntet, salakíz, szabadság. Beszélgetőkönyv Böhm Károly axiológiájáról (Kissné Nóvák Éva: A szellem arisztokratája)
x7 E kötetek bemutatásával vezeti be olvasóit Kissné Nóvák Éva Böhm Károly értéktanába, majd - mielőtt saját könyve összefoglalására térne - Böhmnek a teológiával és a korabeli neokantianizmussal való kapcsolatáról szól még röviden. Végül a könyv függelékében megtaláljuk Böhm fontosabb életrajzi adatait, kolozsvári egyetemi előadásainak listáját, valamint életében és halála után megjelent műveinek ismertetőjét. A böhmi értéktan alábbi összefoglalása legfőképpen Kissné Nóvák Éva könyvének bevezetését veszi alapul, bár nem igazodik hozzá mindenben. Hipermetafizika Két szélső pont közt egyensúlyozva alakítja ki filozófiáját Böhm, amikor egyszerre vállalja az önmagában létező (an sich) világ kanti tételét és a szubjektivizmust. Leginkább Kant, Hegel, Fichte, Comte és Freud tipikus gondolataira emlékeztetnek ezek ez egyensúlyozó filozófiai mozdulatok, amint kifejti meggyőződését a világnak az emberre nézve felfogható részéről. Ennek az ember számára szemléletekben létező világnak a megismerhetőségét Böhm szerint az biztosítja, hogy a megismerési folyamat két oldalán álló alany és tárgy voltaképpen ugyanaz, mégpedig az Én. Fichtétől eltérően nem gondolja, hogy az Én maga teremtene. Elvileg szélesebbnek ismeri el a világot annál, mint amiről szólni kíván („Amiről nem lehet szólni, arról hallgatni kell" - mondja a kortárs Wittgenstein), vagyis a teremtés kérdését nagyvonalúan békén hagyja. E gáláns lépése pozitivista vonásról árulkodik, de a megismerhető világ jelenséggazdagsága miatt később sem kelt majd hiányérzetet a világteremtés kérdéseinek elhagyása rendszeréből. Böhm jól láthatóan tartózkodik az irracionalizmus minden formájától, és a kezdetre vonatkozó nehéz kérdéseket azzal kerüli el, hogy azt veszi adottnak, ami van. Adva van tehát az ember és világa oly módon, hogy az Én számára a megismerendő világ a saját öntudatlan projekciója által létrehozott képként jelenik meg, amellyel az Én ettől fogva Nem-Énként találkozik. Ennyiben tehát a gondolat Fichtéével rokonítható. Az Énnek ez a projekciója, azaz önállítása az alapja mind a valóságnak, mind az értékeknek. Az értéktannal foglalkozó kötetben Böhm világosan ki is fejti kapcsolódásuk természetét azzal, hogy a valóság mélyén húzódó lényeget az alkotás mélyén húzódó megvalósítandó értéknek felelteti meg. Ezzel a két részre: a valóra és kellőre, azaz ontológiára és deontológiára (kötelességtan) osztott és két félgömbhöz hasonlított világot egyetlen középpontba (tehát az Én önállításába) csatolja vissza, amelynek leírására (e hagyományos értelmű két metafizika összesítéseként) a hipermetafizika szót használja. Bár többször elutasítja, hogy rendszere metafizikai volna, természetesen ebben az első, ontológiai kötetben találkozunk az olyan alapvető, de megszűrt metafizikai fogalmak levezetésével is, mint tér, idő, alak stb. Öntet és öntudat Műve második kötetében tér rá Böhm a szorosabban értelmezett antropológiára, méghozzá abban a kettős értelemben, hogy az ember teremti önmagát. E folyamat kitüntetett állomásai a puszta Én, a haladó Én és a kifejlett Én, amelyek az öntudat állomásaitjelölik. A heideggeri Da-seinhoz hasonló tömörséggel nevezi itt az embert öntetnek, és kifejti, hogy ez mint logikai egység szükségtelenné teszi a test-lélek kettéválasztást. i.M.a.
