Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.

kori jogelvek szerint a király hatalma egyáltalán nem feltétlen és korlátlan; a rá bízott hatalomnak nem annyira birtokosa, mint inkább végrehajtója volt. A középkori törvényekben megfigyelhető, hogy hosszú időn keresztül él az a meggyőződés, miszerint az uralkodó Krisztusnak, az uralkodók Urának helytartója, s ezért jogai (és természetesen kötelességei) vannak az egyházzal szemben is. Azt nem vitatta senki, hogy a király hatalmának Isten a végső forrása, de szükség volt egy „kapcsolattartóra", aki közvetíti az isteni megbízatást, s ezzel kézzelfoghatóvá teszi a szükséges nyilvános legitimációt. Ezt a közvetítői szerepkört a keresztény Nyugaton az egyház töltötte be. Az előbbiekben láthattuk, hogy a legitimáció egészen addig természetes úton haladt, amíg a vérségi alapon folyamatos szakrális királyság nem szenvedett törést. Ebből a szempontból nincs jelentősége, hogy az örökösödés primogeniturális vagy szeniorátusi módon zajlik-e, illetve van-e valamilyen beleszólási vagy választási joga az ország nagyjainak, hiszen a hatalom az eleve szakrálisnak, vagyis legitimnek tekintett családon belül marad. Pippin példájából azt is láttuk, hogyan épül fel az egyházi hierarchiának megfelelően ez a rendszer: bár az egyházat helyileg apostolutódként a püspökök képviselik, és részt is vesznek a legitimációs folyamatban, de tekintélyük nem abszolút, teljes auktoritással csak a pápa mint Péter helytartója rendelkezik. Ezzel a hagyományosnak nevezhető felfogással párhuzamosan ugyanakkor egy ellentétes irányú tendencia is kibontakozott. Az uralkodók emberi gyengeségeiből fakadóan ugyanis megkerülhetetlenné vált az a kérdés, hogy meddig számíthat Isten (vagy Krisztus) vikáriusának a király; vagyis körvonalazni kellett a megfelelő feltételrendszert. Különösen Nagy Károly halála után vált akuttá ez az igény, hiszen általánosan tisztelt, mondhatni karizmatikus személyiségét leszármazottai és utódai nem tudták pótolni. Családi viszályaik, a hatalomért folytatott küzdelmeik hiteltelenné és (nem is olyan hosszú távon) működésképtelenné tették nemcsak az egyház és az állam között kialakított hatalmi egyensúlyt, hanem magát az egész rendszert is. Egyre inkább úgy tűnt, hogy a világi hatalom nemcsak alkalmatlan az auktoritást igénylő feladatokra, hanem méltatlan is erre. Itt lép be a képbe újra a „kapcsolattartó": folyamatosan kontrollálja a világi hatalmat, és szükség esetén döntőbíróként is fellép. Hosszú és tekervényes a végigjárandó történelmi út, hiszen a középkor végére elméletben és gyakorlatban egyaránt el kell jutni a királyi szupremáciától a pápai teokráciáig. Az államhatalom és az egyház összefonódásának negatív megnyilvánulásai, az egyház szellemiségének hanyatlása, elvilágiasodása ellen a kortársak közül néhányan igyekeztek fellépni. A keretek, vagyis az alapvető fogalmak jelentése ugyan egyelőre változatlan maradt: az impérium azonos az ecc/esiával, de igyekeztek tisztázni a két fél egymáshoz való viszonyát és együttműködésének módját. Két úton indulhattak el: meg kellett vizsgálni és pontosítani az államnak az egyházzal kapcsolatos feladatait, illetve az egyház saját, belső ügyeit. A két hatalom viszonyát már Alcuin megfogalmazta: „szét van választva a világi hatalom és a lelki hatalom; ez a halál kardját hordozza kezében, amaz az élet kulcsát a nyelvén."

50 829-ben a Párizsban tartott zsinat számos egyházi és világi törvényt alkotott, és néhány ajánlást is megfogalmazott. Számunkra itt az az érdekes, hogy Jámbor Lajos és gyermekei viszálya miatt, a birodalom szétesési tendenciáját észlelve a püspökök