Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 1-2. sz.
Figyelő - VÉGH LÁSZLÓ: Eszmény és történelem (Dohai István: Tűnődések a történelemről...)
Világszemlélet Elménk a világ történéseit nemcsak felvevőgépként rögzíti, hanem mindig összeveti őket a már korábban megismertekkel: értékel és minősít. Ezért az ember csak azt veheti észre a világból, amit - vagy amihez hasonlót - már ismer. Csupán azokat a dolgokat foghatjuk fel, amelyek - vagy amelyeknek párhuzamosa - már megvan bennünk. Általában csak arra figyelünk fel, ami saját „rendszerünknek" megfelel. E rendszert nevezhetjük világszemléletnek, felfogásnak. S ami ütközik vele, azzal aligha tudunk mit kezdeni: ezért a világszemlélet meghatározó módon befolyásolja az ember döntéseit. A világszemlélet kialakulását az öröklött adottságok és a nevelés együtt határozza meg. Minél fiatalabb az ember, annál fogékonyabb a környezetétől kapott mintákra, mások viselkedési sajátságaira. Említettem már, hogy a tudat fejlődésének magzatkori, kisgyermekkori, majd ezután következő - a felnőttkorig terjedő - szakasza döntően fontos: körülbelül 25 éves korára megszilárdul az egyén világszemlélete. Vagyis lényegében az első negyedszázadától függ, minek tartja magát az ember a világban, mi lesz számára fontos, és mi kevésbé jelentős. Egy középkorú egyénnek már nagyon kemény és időigényes munka kell ahhoz, hogy egy számára teljesen új dolgot meg tudjon érteni, ugyanis ehhez az agykérgi hálózatok alapos áthuzalozása szükséges. Az ember sűrűn találkozik olyan dolgokkal, amelyek ütköznek ugyan világszemléletével, de szokásos létfeltételeit nem veszélyeztetik. Ezekről általában nem vesz tudomást, agyonhallgatja őket. Nem föltétlenül szándékosan: az elhangzottakat vagy megtörténteket egyszerűen „ejti" az agya. Ellenben ha olyan tényezővel szembesül, ami életvitelének egészével ütközik, akkor már nem hagyhatja figyelmen kívül a dolgot. Először tagadással, lekicsinyléssel védekezik: nem igaz, hamisítás, szemfényvesztés, csalás, látszat, kivételes eset, nem számít, nincs jelentősége. Ebben az esetben az egyén csak arra használja a gondolkodást, hogy cselekedeteit és önmagát utólag igazolja. Ha az egyén mégis belátja, hogy nem megfelelően viszonyul a világhoz, magatartásának, életvitelének megváltoztatása akkor sem egyszerű. Ugyanis a benne kialakult gondolkodásmódon igen nehéz változtatni. Gyakori eset, hogy akar ugyan valamit az ember, és a kivitelezésnek nincs is nyilvánvaló akadálya, a cselekedet és a viselkedés mégis rácáfol a jó szándékra. Bizonyos dolgokra egyszerűen képtelenek vagyunk, és mint fentebb már érintettük - szembesülünk azzal a ténnyel, hogy hiába erőlködik a tudat, ha belülről hiányzik a cselekvés indulata: értelmünk csak abból válaszhat, amit a tudatalatti felkínál. Ezért az egyén továbbra is azt cselekszi, amit az esze tilalmaz. Önmagunk megváltoztatása valójában a tudatalatti tartomány áthuzalozását jelenti. Pál apostol a jóra való képtelenség állapotát megrendítően írja le a Rómaiakhoz írt levél 7. fejezetében. Neki az emberben lakozó bűn adja a magyarázatot, mi pedig már azt is megérthetjük, miként terjed az eredendő bűn nemzedékről nemzedékre. Mivel szükségképpen a felmenőim és a környezetem által kínált minták épülnek belém, általuk olyanná kell válnom, amilyen vagyok. A kárhoztatható viselkedési minták és készségek már az anyaméhtől kezdve rögzülnek bennem, magam pedig továbbadom őket a gyermekeimnek: azaz valamennyien láncszemek vagyunk az eredendő bűn láncolatában. 4
