Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.
Seminarium Ecclesiae - SZARKA MIKLÓS: Lelkészházasságok válsága és gondozása
felek korábban hol és miként próbálkoztak a közös baj megoldásával, s mire jutottak. Egyidejűleg észlelni kell a kapcsolat pozitívumait is: az egyéni és közös értékeket, amelyekre építhetünk. Kilencedik feltétel: ne akarjuk azt sulykolni, hogy a gondokat kizárólag kommunikációs zavar okozza, mert az okok mélyebben rejlenek. A terápia első részének záró mozzanataként az a legjobb, ha mindkét fél belátja: viselkedésükön változtatniuk kell. Ez esetben a terapeuta segítségével sikerülhet jó gyakorlati házifeladatsort összeállítani ülésről ülésre, a feleket azonban nem szabad túlterhelni a házi feladattal. Egy-egy új feladat előtt vagy után ismétlésképpen jó módszerek állnak rendelkezésre, 39 amelyek segítségével sikerülhet az unlearning a párgondozásban is: az addig kialakult téves szerepek, rögzülések (például vádaskodás, magába zárkózás) elengedése. Ennek nyomán gyógyul, tisztul a párkapcsolat, közelebb kerül eredeti rendeltetéséhez. Ha rendszerszemléletben gondolkodunk, két dologra kell nagyon vigyázni: az egyik, hogy a párterápia kapcsán ne emeljük ki a párt a rendszerből, nehogy az Egoismus zu zweit, a „kettős egoizmus" felé mozdítsuk ki őket; másrészt a párkapcsolat ne emelkedjék a „patriarchális/matriarchális főrendszer" szintjére, amely a többi rendszert már alrendszerré degradálja, s jóval túllépi az „első az egyenlők között" jelleget. Egyébként nagyon jól használhatók az egyéb strukturális technikák, különösen akkor, ha a párterápia családterápiává szélesíthető. 40 A második megválaszolandó kérdés, hogy lelkészpárok esetében mire kell különösen ügyelnünk. Mindenekelőtt arra, hogy sajátos átvitel-ellenátvitel attitűd jellemezheti a lelkészházaspárt - akár ha mindkét fél lelkész, akár csak az egyik az. Mivel a gyülekezeti szolgálat élethelyzetében megszokták az egyoldalúan kijelentő és felszólító jellegű közlésmódot, megeshet, hogy a terapeutától ugyanezt a direktív, eligazító stílust várják el. A lelkigondozó így a „bölcs tanácsadó" szerepében találhatja magát, s ha nem vigyáz, el is fogadja ezt a szerepet, így a terápia „igehirdető" jellegű oktatássá torzulhat. A másik, amire lelkészházaspárok esetében ügyelni kell, hogy érzelmi-lelki gondjaikat rögtön erkölcsi bajként címkézik át, és igazságosztó szerepet várnak a lelkigondozóterapeutától. Ily módon elmennek a „bíróhoz", aki „ítél". Ha a terapeuta elfogadja ezt a szerepet, az a helyzet alakulhat ki, hogy az egymást vádoló, erkölcsi kifogásaikat megfogalmazó házastársak az ő közvetítésével „üzengetnek" egymásnak. A terápia veszekedéssé is fajulhat, mintha a lelkigondozó ott se lenne. De ekkor sem kell kétségbe esni: ezek a pillanatok nagyon értékesek, mert a terapeuta számára bepillantást engednek a lelkészházaspár életének mindennapjaiba. Csak arra kell vigyázni, hogy „a gyeplőt ne engedje ki a kezéből". A harmadik, amire figyelni kell, hogy teológiai és erkölcsteológiai elemek kerülhetnek a beszélgetésbe: a bűn, a bűnös és az áldozat fogalmai. Természetesen úgy, hogy „te vagy a bűnös és én vagyok az áldozat". Ilyenkor úgy jut zsákutcába a „terápia", hogy a „bűnös fél" vagy mindent felvállal, vagy tiltakozik. Az „áldozat" pedig egyre inkább beleéli magát a szerepbe, és bizonygatni kezdi, hogy ő mennyi áldozatot hozott. Már a megállapodásnál tisztázni kell, hogy bár két sebzett, illúzióit vesztett ember jelenik meg a terápián, a kapcsolat elrontása nem szükségszerű, mert a házasság Isten által boldogságra rendeltetett, jóllehet nem tartjuk ex opere operato boldogságforrásnak.
