Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - REUSS ANDRÁS: A hazai evangélikus teológusképzés gondjai és távlatai

hogy a gyülekezeti kötődés a tanulmányi évek alatt erősödik vagy lazul. Tudtommal senki sem mérte föl, hogy melyik eset gyakoribb, s hogy mi okozza a változást. Egykor azzal érveltek a teológiai szeminárium budapesti megszervezése mellett, hogy a fővárosban többféle gyülekezet tanulmányozására nyílik mód (Raffay 1938b). Félő, hogy ma kevesen élnek ezzel a lehetőséggel. Pedig a gyülekezeti kapcsolat meggyengülése vagy megszakadása elidegeníti a hallgatót a gyülekezeti-egyházi szolgálattól (Asheim 1974, 397. o.). Másrészt olyan vélemény is van, hogy a hallgatói közösség maga is gyülekezet, s a közös tanulás és fölkészülés a legnagyobb nevelő erő (Veöreös 1951, 397. o.; Hertz 1979, 14. o.), hiszen a későbbi lelkészi közösség, a fraternitás alapját képezi (Seitz 1991, 22. o.). Mindkét szempont megszívlelendő. A gyülekezeti kapcsolat mindenképpen ad valamilyen benyomást az egyházi élet szépségéről és keserveiről. A teológusok gyülekezete pedig az egyházi szolgálat iskolája lehet, ahol különböző hátterű és adottságú hallgatók gyakorolhatják az együttműködést, valamint a teológiai véleménykülönbségek kezelésének módját (Reuss 1995, 395. o.). Az evangélikus egyház nem hierarchikus felépítésű, ezért lelkészek és nem lelkészek kollegiálisán szolgálhatnak benne. Köreinkben az ellentmondást nem tűrő fellépés éppúgy kerülendő volna, mint a behódoló szolgalelkűség. A hallgatók részvétele az egyetemi döntéshozatalban üdvös fejlemény, noha sok időt és türelmet kíván. Számunkra még szokatlan, hogy 1989 óta az egyháznak és egyes munkaágainak kemény külső és belső kritikával kell szembenéznie. Nyugat-Európában ezt már megszokták (Zerfass 1988, 35. o.), a mi egyetemünk hallgatóinak és oktatóinak ugyancsak el kell viselniük. Az egyház magába öleli az egyszerű hívők közösségét. A teológusnak ezt mindig szem előtt kell tartania. Tudnia kell közérthetően fogalmazni, ráadásul a tanulás őszinte szándékával kell figyelnie a hívők egyszerű, adott esetben gyermeki hitére (Seitz 1991, 20. o.). Az Ágostai hitvallás VII. cikke az egyházat az evangélium tiszta hirdetésével és a szentségek Krisztus rendelése szerinti kiszolgáltatásával határozza meg. Ezzel megóv a statikus szemlélettől, hiszen az egyház ismertetőjegyei állandóan történnek, mozgásban vannak. Az egyház nemcsak létezik, hanem történik. Ezt a mély igazságot mindazoknak meg kell élniük, akik egyházi szolgálatra készülnek. A teológiai tudomány sohasem hagyott kétséget afelől, hogy az igazi teológia nem csupán egy tan „tudása", hanem őszinte istenfélelem, Krisztus-hit, Isten iránti engedelmesség és a felebarát iránti jó cselekvése, mint David Chyträus (1530-1600) a korai ortodoxiában megfogalmazta (Mau 1979, 72. o.). A teológiáról azt tartották, hogy olyan szolgálatra készít föl, amely által az emberek élete megváltozik: ilyen értelemben gyakorlati tudománynak számított. Abraham Calov (1612-1686) wittenbergi profeszszor 1650-ben így fogalmaz: „Krisztus tanítványainak tehát az írást úgy kell kutatniok, hogy gyakorlattá tegyék, meg is cselekedjék, amit tudnak" (idézi Mau 1979, 72. o.). Hit