Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - REUSS ANDRÁS: A hazai evangélikus teológusképzés gondjai és távlatai

A pietizmus atyja, Philipp Jákob Spener (1635-1705) szintén megfogalmazza ezt a gondolatot 1675-ben kiadott könyvecskéjében (Spener 1993, 67. o.). Ugyanitt nagy figyelmet szentel a teológiai képzésnek is, istenfélő és elkötelezett életre szólítva a professzorokat és a hallgatókat. Műve máig sem veszített időszerűségéből. Azt is javasolja Spener, hogy „akik tanulmányaikban nem érik el az előbbieket, de igazán istenfélő életet élnek, előnyben részesüljenek a többiek előtt, [a professzor urak] mutassák ki nyíltan, mennyire szeretik őket. Ezeket az előbbrej utasban előnyben részesítsék, sőt, csak őket vigyék előbbre, amazokat pedig zárják ki a feljebbjutás minden reménységéből, míg teljesen meg nem változnak, mert ennek valóban meg kell történnie" (Spener 1993, 68. o.). A 18. századi Halléban, kora legmodernebb főiskoláján és a pietizmus fellegvárában ez a látásmód nem az igénytelenségből fakadt, hiszen már az első tanévben elvárták a hallgatóktól, hogy az Újszövetséget kétszer, az Ószövetséget egyszer olvassák végig - az eredeti nyelven (Mau 1979, 83. o.)! Figyelemreméltó, hogy inkább az előretörő felvilágosodás esik a tudományosság egyoldalú bűvöletébe. Johann Salomo Semler (1725-1791) 1757-ben arról ír, hogy a megtérés „még nem minden, ami szükséges a tanítói hivatal Isten szándéka szerint való" ellátásához. Igaz, hozzáteszi: csak a kegyességgel összekapcsolt „alapos válasz és... tanítás" védelmezheti meg a jó ügyet (Mau 1979, 74. o.). 1941-es tanévnyitó igehirdetésében id. Prőhle Károly (1875-1962) lehetetlennek tartja, hogy a Jézus által hirdetett igazság - mint a fájáról leszakított érett gyümölcs - a későbbiekben már Jézus személye és követése nélkül is „továbbadható, elsajátítható és terjeszthető" volna. Hiszen az evangélium mindig „ahhoz a feltételhez van kötve, hogy mi a Krisztus szavára hallgattunk, az Ő tanítványaivá, híveivé, követőivé leszünk és ebben a Tőle függő személyes viszonyban állhatatosan megmaradunk, azaz hiszünk Őbenne, Őt engedjük úrrá és mesterré lenni a mi egész életünk és gondolkodásunk fölött" (Prőhle 1941, 4-5. o.). Ezekkel a megszívlelendő és helytálló mondatokkal szemben áll az a sokak által érzékelt helyzet, amelyet a római katolikus Hans Urs von Balthasar (1905-1988) 1948-ban így fejezett ki: a nyugati teológia térdeplő teológiából ülő, íróasztal-teológiává lett (Hafenscher 1986, 477. o.). Míg a régiek a hit és a tudás egységére törekedtek, s ha ez nem valósult meg, akkor legalább igyekeztek j obbítani a helyzeten, ma a kérdés mintha végletesen jelentkezne. Egyesek azt hangoztatják, hogy csak a Krisztus-hit szükséges, hiszen - vitathatatlanul - lehet valaki bizonyságtevő teológiai tudás nélkül is. Mások szerint csak a tudományról beszélhetünk, mert a (Krisztusba vetett) hit személyes ügy, amit a kívülállók nem állapíthatnak meg, de tárgyszerűen közük sincs hozzá (Seitz, 1991, 25-26. o.). A tudomány egyoldalú hangsúlyozása már ahhoz a jogos aggodalomhoz vezet, hogy adott esetben vajon nem ateista lép-e a szószékre (Hansen 1990). Az egyik oldalon mintha segélykiáltás hangzana a teológiai hallgatók szájából (Hafenscher 1986, 476. o.), akik veszélyeztetve érzik hitüket, és lelkileg alultápláltak. A másik oldalon azonban mintha betonfalba ütköznének azok az erőfeszítések, amelyek a lelki élet megelevenítését célozzák. Ismételten tapasztaljuk, hogy akik az első szeretet tüzével érkeztek a teológiára, idővel gyakran meghidegülnek, s akiknek az ige napi eledelük volt, egy idő után már nem nyitják ki a Szentírást. Mások ugyan buzgón tanulnak, de sohasem jut el a szívükig, ami a fejükben van. Még az sem lehetetlen, hogy