Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - REUSS ANDRÁS: A hazai evangélikus teológusképzés gondjai és távlatai

ban fontos, számos ponton azonban teret ad a törvénytől eltérő, az egyházi képzés kívánalmainak megfelelő szabályozásnak. Másrészt az egyetemmé válás előtt is voltak olyan előírások, amelyeket figyelembe kellett venni. A dolgok lényegét tekintve tehát ebben nincsen változás, legföljebb annyiban, hogy - mint az élet minden területén egyre gyorsabban változnak a szabályok. Az élet elbürokratizálódása alól nem vonhatja ki magát intézményünk sem, de ezt akkor sem tehetné, ha nem vált volna egyetemmé. Az új helyzetnek - tartalmi szempontból - pozitív és negatív következményei vannak. Feltétlenül üdvös a minőségi követelmény, ami az akkreditációs vizsgálatban nyilvánul meg. Minden egyetem létéhez hozzátartozik a tudományos fokozatú oktatók arányának meghatározása, teljesítményüknek valamilyen módon (magyar és idegen nyelvű publikációk, előadások száma) történő mérése, az az igény, hogy az alapvető tárgyakat ők oktassák, hogy az intézményben ne csak oktatás, hanem kutatás is folyjék, továbbá hogy az oktatói utánpótlásról doktori iskola keretében történjen gondoskodás. Minden fenntartónak, így az egyháznak is érdeke, hogy az akkreditációs feltételeket teljesítse, hiszen nem pusztán alkalmazkodásról, hanem az oktatás színvonaláról van szó. A másik pozitívum a nagyobb nyitottság, amely szorosabb kapcsolatokat enged a többi tudományszakkal és egyetemmel. A teológiai diploma állami elismerése olyan mozzanat, amely magában rejti azt a lehetőséget, hogy ne az egyházi szolgálatot válassza a végzett hallgató; de inkább örülni kell annak, ha valaki nem kenyérkényszerből hűséges. Ami a negatívumokat illeti, úgy vélem, még kevéssé érték el kicsiny és családiasnak mondható intézményünket. A presztízskérdések, a publikációs kényszer visszásságai, a teológia és a hitélet „törvényesített" elválasztása aránylag kevésbé éreztetik hatásukat. Mindennapi munkánkban a teológusképzés ma is döntően lelkészképzést jelent. Éppen ebből fakad, hogy gondjaink általában „öröklött" gondok, amelyek nem az egyetemmé válásból fakadnak. Igazságtalanok lennénk azokkal szemben, akik 1950-ben egyetemi tanárokból akadémiai tanárokká lettek, ha azt feltételeznénk róluk, hogy új helyzetükben főiskolai szintre „süllyedtek", s már nem a korábbi mértéket tartották szem előtt. Az esetleges színvonalcsökkenés a politikai hatalom „betöréséből" fakadt, ezzel szemben azonban az egyetemi lét sem nyújthatott volna védelmet. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy nincs az az országgyűlési határozat, amely egyetemi tanári szubsztanciát (és tudást) adhatna a katedrán ülőknek. Nem varázsige az egyetem. Lehetetlen, hogy mindenütt ugyanaz a tartalom álljon mögötte. Hazánk egyik legkisebb egyeteme és egyik legkisebb teológiai kara az Evangélikus Hittudományi Egyetem. Világjelenség, hogy a kis és a nagy fakultások tudományos színvonala között különbség van (Asheim 1974, 395. o.). Nálunk is már a 19. században többször megszólalt a színvonallal kapcsolatos panasz (Ottlyk 1961, 20., 22. o. Ottlyk 1964, 614. o.) vagy követelés (Prőhle 1990, 83. o.). Idáig azonban nem kellett szégyenkeznünk, amikor egy-egy hallgatónknak külföldön is lehetősége volt tanulmányai folytatására. Általában olyan összbenyomás alakult ki róluk, hogy szolid, de széles alappal rendelkeznek. A nagyobb szakosodásra képes egyetemek hallgatói