Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - KOZMA ZSOLT: A kolozsvári protestáns teológia

Tőkés István, Horváth István, az evangélikus Kiss Béla - egyenesen Svájcban kerül az új irányzat hatása alá. 4. Az 1948-tól máig tartó időszakban a dialektika teológia képviselői közül néhányan az intézet katedráira kerültek, mint Borbáth Dániel, Geréb Pál, Horváth Jenő, Kozma Tibor, Horváth István, Tőkés István. Ezt a korszakot - amelyben eszmei változás nem történt, sőt az újreformátori teológia egyeduralomra jutott - a túlélés és a megőrzés idejének nevezhetjük. Az említett megrázkódtatás, hogy 1948-ban a román állam négy tanárt menesztett (Tavaszy S., Imre L., Nagy G., Gönczy L.), a személyüknek okozott fájdalmon túl nagy veszteséget jelentett az intézet számára is. Ugyanez ismétlődött meg 1959-ben, amikor a két biblikust, Nagy Andrást és Maksay Albertet a tanév megkezdése utáni napokban nyugdíjba küldték. Az intézet így elvesztette a személyükben biztosított folyamatosságot. Az 1989-es változások után olyan tehetséges fiatal tanárok (lektorok, előadó tanárok, gyakornokok) kerültek az intézetbe, akik a dialektika teológia emlőin nőttek fel, de némi friss levegőt is hoztak külföldről, hiszen most már lehetőségük volt a gyakoribb peregrinációra. A fenti - mintegy 120 évet átfogó - vázlatos történeti áttekintésre azért volt szükség, hogy mai teológiánk lelki-szellemi irányultságát megérthessük. Az alábbi vonulatok bemutatása kissé talán didaktikusnak tűnik - hiszen egymástól elválaszthatatlan összetevőkről van szó, s arra is kell gondolni, hogy az egyes személyiségek teljesen sohasem azonosak egy irányzattal -, de az áttekinthetőséget és a megértést remélhetőleg megkönnyíti. a) Teológiánk fő meghatározója ma is a már említett biblicizmus. Ez külsőleg abban is megnyilvánul, hogy tizenkét tanárunk között hét biblikus van (ebből hat doktori képesítéssel), noha nem mind a bibliai tanszékeken adnak elő. Egyedi helyzet, hogy a két bibliai nyelvnek külön lektora van. A két bibliai nyelvet a református, evangélikus és unitárius teológusok együtt hallgatják, a többi bibliai tárgy a reformátusok és az evangélikusok számára közös, az unitáriusok számára külön van. Túl az intézet több évtizedes hagyományán, illetve neves biblikus elődeinken, egykor bibliás nép állt mögöttünk, s ezt a népi biblicitást a tanároknak is ki kellett fejezniük. Egy ilyen megalapozottságú teológia kiszűrt minden olyan Nyugatról jövő áramlatot, amit nem egyeztethetett össze saját biblikus hagyományaival. Jellemző, hogy a bultmanni egzisztencialista írásmagyarázat és a mitológiátlanítás ellen többen már akkor is felemelték szavukat, amikor az nálunk még nem jelentett veszélyt. Különbséget tudtunk tenni építő és romboló bibliakritika között, ebben is erdélyi hagyományokat követve, vállalva azt is, hogy fundamentalizmussal vádolnak bennünket. Jövőnkre nézve azt kérdezzük magunktól: vajon megtaláljuk-e az értelmetlen bibliakritika és a fundamentalizmus között azt az utat, amely mind a tudományosságnak, mind a gyülekezeti felhasználhatóságnak megfelel? Tudván tudjuk azt is, hogy nagy a lemaradásunk a nyugati teológia egy-egy szakterületéhez képest: gondoljunk csak a hermeneutikára. Azt is érezzük, hogy a didaxisban az exegézis és a homiletika között űr van: olyan kérdés ez, amely az elmélet és a gyakorlat általános dilemmájára vezethető vissza, s amelytől - valószínűleg - minden egyetemi fokú teológia szenved. b) Biblicitásunkkal áll összhangban a teológiánkra jellemző hitvallásosság. A Heidel-