Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - KOVÁCS ELOD: A zoroasztriánizmus

nyelven, amely még a papság számára is alig volt már érthető, más halandó pedig egyáltalán nem beszélte. A fentebbiek alapján elfogadható az a szászánida perzsa hagyomány, amely szerint második uralkodójuk, I. Sápur idejében (Kr. u. 240-272) gyűjtötték össze a vallási iratokat az akkori birodalom területéről, majd I. Khuszrau Anosirván király korában (Kr. u. 531-579) kellő mérlegelés és szelektálás után megtörtént a kanonizáció. (Aligha véletlen, hogy az egész folyamat időben párhuzamos a római birodalom krisztianizálódásával.) A napjainkban Avesztaként számon tartott írásokon kívül az egész gyűjtemény nyelve szászánida kori perzsa. Az Avesztában, amely az említett kelet-iráni nyelven íródott, számos kifejezés hasonlított a perzsa megfelelőjére, s így volt ez a vallási fogalmak esetében is. Elő ember azonban nem beszélt az Aveszta nyelvén - vagyis a nyelvet „régi"-nek lehetett minősíteni. Legalábbis annak látták a szászánida kori perzsa mágusok, s így már semmi akadálya nem volt annak, hogy akhaimenida örökségnek tekintsék az iratokat. Az a gyanú, hogy holmi „barbároktól", kelet-iráni pásztornéptől maradt volna fenn ilyen szellemi érték, meg sem fordulhatott a magas rangú írástudók fejében. Természetesen a gyűlölt, a Szászánidák által legyőzött párthusokat sem tekintették az örökség közvetítőjének. Ma sem lehet biztosan tudni, hogy a szászánida kori perzsa papok által ránk hagyományozott kelet-iráni szöveggyűjtemény, az Aveszta eredetileg milyen korból és honnan való. Még az is megalapozottan vitatható, hogy az iratok léteztek-e már a Krisztus előtti korban, s ha léteztek, mi volt a tartalmuk. (A teljes Aveszta tartalmának leírása, a Dénkard nevű munka szintén Krisztus után keletkezett.) Ezzel szemben egy „Zoroaszter" név, hasonló kontextusban, már a Krisztus előtti görög forrásokban is előfordul. Elsősorban emiatt a tudományos közvélemény elfogadhatónak tartja az Aveszta viszonylag korai kialakulását. A zoroasztriánizmus egyik „kézzelfogható" jellegzetessége a tűztemplom. Ilyen szakrális helyeket már az Akhaimenidak korában is használtak. Minden jel arra mutat, hogy a tűz természeti istenségként való tisztelete az ősi iráni mitológiának is része volt. Ezzel szemben a zoroasztriánus hívők nem magát a tüzet imádják. A forrásokban előforduló „tűzimádó" kifejezés mégis vonatkozhat rájuk, hiszen egy kívülálló a tűz körül folytatott szertartásokat könnyen félreérthette. Egy tűztemplom belsejéről e folyóirat olvasói a szerkesztő csak-csaki beszámolójából kaphatnak némi fogalmat (2001. évf.). Ali. században Gardézí - korábbi forrásra alapozva - a magyarokat is tűzimádóknak nevezte. A szöveg egyik arab nyelvű változatában ugyan a „bálványimádó" kifejezés szerepel, mégsem zárható ki, hogy a 9. századi magyarok egy része a tűzimádáshoz hasonló szertartást is folytatott. (A korai magyar történelem első újkori kutatói közül feltétlenül meg kell emlékezni itt Cornides Dánielről, az evangélikus egyetemes egyház egykori levéltárosáról, aki a 18. század végén a magyarok ősvallásáról írott munkájában a régi perzsa vallásból indult ki.) Az iráni mitológiában három „főisten" volt: a már korábban is említett Ahura Mazda, akit a legnagyobb tisztelettel öveztek, továbbá Mithra (Szerződés vagy Szövetség) és Varuna (az iráni hagyományban olyan magasztos lehetett, hogy nem ejtették ki a nevét, s később a tulajdonságait Ahura Mazdára ruházták át). Nemcsak Mithrának,