Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - REUSS ANDRÁS: A hazai evangélikus teológusképzés gondjai és távlatai

A magyar - hungarus - evangélikus lelkészek jelentős része külföldi tanulmányok után állt hazai szolgálatba. A 19. század első felében politikai okokból eltiltották a protestánsokat a külföldi egyetemek látogatásától. A Habsburg-kormányzat Bécsben létesített protestáns teológiai kart, hogy a nyugati egyetemjárást ily módon kikapcsolja (Kiss 1943, 4. o.). A kiegyezés után ellenben az evangélikus egyház kötelezővé tette a külföldi tanulmányokat (Ottlyk 1964, 610-611. o.). Ezen a történelmi háttéren tanulságos, hogy a huszadik századi amerikai teológusképzés általában igen fontosnak tartja egy-egy idegen kultúra megismerését, a beilleszkedést más emberek életébe (Clarké 1995, 57-77. o.). A nyelvtanulás - nemesebb értelemben - nem csupán a megértési kényszer miatt szükséges, hanem azért is, hogy belülről lássunk egy másik kultúrát. Egyházunk jelentősebb püspökei, lelkészei külföldön is gyarapították ismereteiket, világlátott emberek voltak. A külföldi tartózkodás nem csak azért kívánatos, hogy mélyebb teológiai tudásra tegyenek szert a hallgatók. Egyszerűen: Magyarország értékeit és gondjait más megközelítésben, szélesebb összefüggésben látja, aki más országot is ismer. Az egyházi szolgálatban igen fontos erény az alkotókészség (Musto 1992), amelyhez gyakran az idegenben szerzett tapasztalatok adják az indítékot: gondoljunk csak Apáczai Csere Jánosra, Bél Mátyásra, Tessedik Sámuelre. A 19. századig a lelkészek általában a gyakorló tanárok közül kerültek ki, „léptek előbbre" (Ottlyk 1961, 15. o.; Prőhle 1990, 83. o.). Tanári munkájuk alkalmat teremtett arra, hogy a kultúra területén otthonosan mozogjanak, élettapasztalatot szerezzenek, s eközben a lelkészi szolgálatra való rátermettségüket is bizonyítsák. Más kérdés, hogy éppen a 19. század a kultúrához való viszony szempontjából súlyos kérdéseket vetett föl: a kultúra mind jobban eltorzította, saját képére formálta a hit lényegét, Krisztus evangéliumát. Ezzel a helyzettel ütközött meg a Karl Barth nevével fémjelzett igei megújulás, amikor egy gazdag kulturális örökséget őrző korban - igaz, az első világháború kataklizmája után - keményen bírálni kezdte a teológia és a kultúra összemosódását. Mára azonban a helyzet egészen megváltozott: a gazdag szellemi-kulturális örökség napjainkban már egyáltalán nem természetes közege a lelkésznek és kortársainak. Félő, hogy hallgatóink igen mérsékelten élnek azokkal a szellemi-kulturális javakkal, amelyeket Budapest kínál (Raffay 1938a; Veöreös 1951, 529-530. o.). Korunkban az egyházi szolgálatot és a teológiai képzést nem a kultúra túltengése, hanem a gyökértelenség és a szürkeség fenyegeti (Mányoki 1995, 305. o.). Egyfajta gyökértelenség, ha az igehirdetés nem kapcsolódik össze azzal a kultúrával, amely körülveszi. Hiszen szűkebb világunk - benne irodalom, publicisztika, művészet - saját nyelvén, saját kifejezési formáiban jócskán megszólaltatja azokat a kérdéseket, amelyekre a hit válaszol. Valóban különös, amikor a teológusok megtanulják az ősi nyelveket, de nem tudják igényesen használni kortársaik nyelvét, foglalkoznak az ókor világával, de csak a felszínét látják a ma kérdéseinek. Ha erre gondolunk, megértjük azt a követelést, hogy csökkentsük a filológiai aprómunka arányát (Mányoki 1995, 305. o.). Egy más jellegű gyökértelenségben az igehirdetés annyira beleragad a jelenbe, hogy felvetődik a kérdés, miért van rá egyáltalán szükség, hiszen legföljebb azt ismétli, amit mások is unos-untalan mondanak. 3Q4-