Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - REUSS ANDRÁS: A hazai evangélikus teológusképzés gondjai és távlatai

A szürkeség vagy semmitmondás azzal fenyeget, hogy érdektelenségbe fúl szolgálatunk. „Ha megfogalmazhatnék egyházunk számára egy tizenegyedik parancsolatot, az így hangzanék: »Ne légy unalmas!« Egyszerűen megdöbbentőnek tartom, hogy a leggyakoribb érv, amivel a németek az istentiszteletekről, de az egyháztól és magától a keresztyénségtől való távolmaradásukat is indokolják, az, hogy »olyan unalmas az egész«. Arról persze hosszan lehetne vitatkozni, hogy jogos-e ez a vélekedés. Tény azonban, hogy az emberek így érzik - ezt viszont nem lehet elvitatni. Aki pedig untat másokat, az bűnt követ el - különösen, ha az evangéliummal untatja az embereket. Amikor untatunk másokat, elraboljuk az idejüket, elfecsérelünk egy kitűnő alkalmat, amelyet felhasználhatnánk figyelmük felkeltésére, és mindenekelőtt azt a végzetes benyomást erősítjük bennük, hogy unalmas Istenünk van" (Douglass 2002, 90-91. o.). A kultúra igényesség és távlat. Igényesség: amint az ószövetségi áldozat csak hibátlan lehetett, úgy Isten igéjének szolgálatában is csak a lehető legjobb a jó. A távlat pedig nyitottság: tanulási készség és beleérző képesség. Fogékonyság a többi ember és a világ kérdései, gondjai iránt, tájékozódás a feladatok és a megoldások felől: nem az ige szolgálata helyett, hanem az ige szolgálatának részeként. Súlyos ellentmondás, amikor egyfelől nem becsüljük a teológiai tudományt, a kultúrát pedig veszélyesnek tartjuk, másfelől azonban természetesnek vesszük, hogy a lelkész, az egyház mindenhez hozzászóljon, nyilvánosan alkosson véleményt és mások véleményét is formálja. Annak megállapításához, hogy a fennálló kultúrával meddig lehet azonosulni, hol és miben kell tőle elhatárolódni, komoly teológiai tisztánlátás szükséges. Növekedés Az Újszövetségben kulcsszó a növekedés. Az egyháznak jellemzője, hogy növekszik. Ha ugyanis feladja a növekedés igényét, már saját lényegében veszélyeztetett (Reden von Gott in der Welt, 1999). A teológiai képzésnek az a feladata, hogy az egyházi (lelkészi és hittantanári) szolgálathoz szükséges ismereteket közölje, az ellátásukhoz szükséges emberi, szolgálati és hitbeli érettséget pedig kibontakoztassa. Olyan súlyos feladatról van szó, amely meghaladja egy intézmény és egy tanári kar lehetőségeit. Emberi oldalról végső soron lehetetlen vállalkozás, hiszen a növekedést Isten adja (lKor 3,6-7), ez azonban egyáltalán nem csökkenti személyes, keresztény felelősségünket. E tanulmány nem kívánt receptet adni a teológiai képzés gondjaira, inkább a kérdések összetett voltát akarta érzékelteni. Számba vette a képzés összetevőit, és arra az eredményre jutott, hogy a folyamat egésze nem fér be az egyetemi-iskolai keretek közé. Meggyőződésem, hogy ez a meglátás semmiképpen nem hárítja másokra az oktatói felelősséget. Csupán arról van szó, hogy a tudományos színvonal megőrzése, vagy inkább emelése közben folyamatosan erősödjenek a lelkésznevelés szempontjai: tehát a magasan képzett és mélyen hívő teológus legyen a cél (Prőhle 1990, 82-84., 83. o.). E cél érdekében pedig nemcsak engedni, hanem kérni, sőt akarni kell az eszmecserét,