Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.
Corpus evangelicorum - BERECZ ÁGNES: A janzenizmus és a protestáns magyar lelkészértelmiség a 18. században
teológiájára épített. A könyv azonban önmagában még valószínűleg nem generált volna mozgalmat; ehhez az kellett, hogy a nagy szervezőképességű Saint-Cyran abbé és a befolyásos Arnauld-család szerzetes és teológus tagjai álljanak a janzeniusi (ágostoni) elvek mellé és új hitéleti praxist hirdessenek. Ez - eleinte a párizsi Port-Royal zárda körében, később más konventekben is, végül a családi otthonokban - elsősorban szigorú erkölcsiséget, folyamatos penitenciatartást, a méltatlanság tudatának állandó hangsúlyozását, puritán életvitelt jelentett. Saint-Cyran hatályba helyezte a szentségektől való eltiltás ősegyházi gyakorlatát - nehogy bárki méltatlanul vegye az Úr testét. Hamarosan azonban a közélet hírességei, megbecsült szakemberek, tudósok is hivatást éreztek, hogy megtagadva bűnös világi pályájukat, önkéntes vezeklésben alkossanak közösséget, amelyben tudásukat szolgálatként ajánlhatják fel. Életmódjuk nagyon hasonló volt a szerzetesekéhez, de semmilyen szál nem fűzte őket az egyház hivatalos szervezetéhez; teljesen szabadon választották a magányt és a szolgálatot. Ok lettek a Port-Royal „remetéi" vagy „vezeklő urai". Idejüket lelkigyakorlatok, tudományos kutatások, a tanítás és a kétkezi munka megszabott rendje töltötte ki. Port-Royal iskolája a legrangosabb oktatási intézménnyé nőtte ki magát (egyik leghíresebb neveltjük a tragédiaíró Jean Racine volt). Amikor Blaise Pascal is Port-Royal híve lett, a mozgalom hatalmas szellemi támogatót nyert személyében. A janzenista életstílus nem volt sem könnyű, sem vonzó: a munka, a szolgálat és a hitben való gyarapodás követelményével párhuzamosan száműzve volt belőle minden szórakozás, könnyű élvezet. A művészetek is szigorú megítélés alá estek: körükben sem a szépirodalom, sem a színház, egyáltalán bármely szekuláris művészet sem érvényesülhetett (Angélique Arnauld apátnő még az egyházi tárgyú festmények nagy részét is eltávolíttatta Port-Royalból, mert úgy gondolta, hogy a szem gyönyörködtetése elvonja a figyelmet az imádságtól). Meglehetősen komor, erősen individuális és alapvetően tragikus világlátású szemlélet és gyakorlat volt ez; annál érdekesebb, hogy szinte divatszerűen terjedt el a 17. század Franciaországában. A jelenség magyarázható azzal, hogy egyfajta ellenpontot képviselt az egyre szabadosabb és fokozatosan laicizálódó társadalomban; de hozzátehetjük, hogy természetesen jóval többen helyeselték elméletben a janzenista praxist, mint ahányan ténylegesen követték. A janzenizmus ellenzői (elsősorban a jezsuita teológusok) helytelenítették a túlságosan szigorú követelményeket, amelyeket az irányzat képviselői a hívekkel szemben támasztottak; Jansenius könyvének teológiai felfogását gyanúsan protestáns jellegűnek találták; végül veszedelmesnek ítélték a janzenistákra jellemző individuális kegyességet, a dogmák vitatását, az egyház bírálatát. A polémiák, a tiltó pápai bullák, a hol heves, hol rejtett viaskodások végigkísérték a janzenista mozgalom történetét egészen a 18. század elejéig. A Jansenius könyvéből kiszűrt „öt tétel" körül különösen élénk kontroverzia folyt. Végül XI. Kelemen pápa 1713-ban kiadta az Unigenitus Dei Filius kezdetű bullát, amelyben végérvényesen heretikusnak bélyegezte a mozgalmat. Még ezt megelőzően, 1710-ben kiürítették és lerombolták Port-Royalt. Ez a két esemény mindenképpen cezúra a janzenizmus történetében, amelynek 18. századi szakaszát megkülönböztetésül szokás a „későjanzenizmus" vagy „deuterojanzenizmus" korának nevezni.
