Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.
Corpus evangelicorum - PINTÉR GÁBOR: Status causae Vadosfalvensis
uralkodóra bízzák azok eldöntését. 173 l-ben adta ki III. Károly a legjelentősebb vallásügyi határozatát, a Carolina resolutiót. E rendelet szerint a protestánsok csak az artikuláris helyeken gyakorolhatják nyilvánosan vallásukat, a magán-vallásgyakorlat mindenütt megengedett, de nem artikuláris helyeken stóladíjat kell fizetniük a katolikus papnak. A katolikus jobbágyok csak királyi engedéllyel változtathatják meg vallásukat. A protestáns lelkészek a keresztelésnél a katolikus formulát kötelesek használni, ezt a katolikus püspök ellenőrzi. A protestáns superintendens csak lelkészei erkölcsi életét ellenőrizheti. A protestáns házassági perek a katolikus püspöki bíróságok elé tartoznak, de ott a protestáns elvek szerint kötelesek ítélkezni. Vegyes házasságok csak katolikus pap előtt köthetők. A katolikus (lényegében állami) ünnepeket és munkaszüneti napokat külsőleg a protestánsok is kötelesek voltak megtartani. Tisztviselők és ügyvédek kötelesek letenni az úgynevezett dekretális esküt, amely Szűz Máriát és a szenteket is említi; tanúk számára ez nem kötelező 17 . 1734-ben a második Carolina resolutio a két protestáns felekezet számára 4-4 superintendens választását engedélyezte, a superintendensek királyi megerősítés után léphettek hivatalba 18 . A Carolina resolutio egy olyan statusquót teremtett, amely lényegében 50 évre, egészen a Türelmi rendelet 178 l-es kiadásáig meghatározta a magyarországi felekezeti viszonyokat. Igazából egyik felekezetnek sem tetszett, de a király határozottan keresztülvitte akaratát. Károly alapjában véve toleráns, kiszámítható egyházpolitikát folytatott, legalábbis abban az értelemben, hogy a törvényeken nem lépett túl; a szélsőséges, erőszakos követeléseket és röpiratokat nem tűrte. Csak az 168l-es törvénycikkelyeket ismerte el, de azoknak és az azokat kiegészítő saját rendeleteinek érvényt szerzett. Figyelemre méltó, hogy az akkori katolikus püspökök többsége a király nézetét vallotta. III. Károly alatt, 1723-ban egy új kormányszervet hoztak létre, a Helytartótanácsot, amely működését a következő év tavaszán kezdte meg. A királyi utasítás úgy rendelkezett, hogy az új kormányhatóság vallási kérdésekkel közvetlenül ne foglalkozzék, mert ezt az uralkodó önmaga számára tartja fenn. Ezt úgy kell érteni, hogy a Helytartótanács csak előzetes királyi jóváhagyással intézkedhetett ilyen ügyekben. A vallásügyi uralkodói rendeletek végrehajtása ugyanakkor szorosan a hatáskörébe tartozott, mert az utasítás előírta, hogy erről gondoskodjék, megakadályozva az ilyen viszályokat és zavargásokat, biztosítsa az ország nyugalmát. A Helytartótanács a gyakorlatban nemcsak a rendeletek végrehajtásában vett részt, hanem az előkészítésében is. Szakvéleményét a magyar udvari kancellária és a király legszűkebb tanácsa is átnézte s felülbírálhatta, mielőtt az uralkodó döntött. Az esetek többségében mégis eredeti formájukban hagyták jóvá tervezeteit. Vallásügy (negotium religionis) alatt a 18. századi hivatalos szóhasználatban a nem katolikus felekezetek ügyeit értették. A katolikus egyházat érintő kérdéseket egyházügynek (negotium ecclesiasticum) nevezték. Az egyházügyet, pontosabban a katolikus egyház jogainak és vagyonának védelmét a hivatal működési szabályzata kifejezetten a Tanács feladataként jelölte meg, sőt erre külön bizottságot (commissio ecclesiastica) hoztak létre a Helytartótanácson belül. 1731-ben a Carolina resolutio kiadása után megalakult a Tanács vallásügyi bizottsága (commissio religionis) is. A bizottságok üléseiről írásbeli jelentéseket terjesztettek a Tanács elé, amely azokat rendszerint változtatás nélkül továbbította az uralkodóhoz. A bizottságokon belül
