Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.
Corpus evangelicorum - PINTÉR GÁBOR: Status causae Vadosfalvensis
országos (köz)ügyből egyszerű közigazgatási üggyé vált. Ilyen alapon jelent meg 1691ben az Explanatio Leopoldina, amely rendelet formájában az 168 l-es vallásügyi törvénycikkek uralkodói magyarázatát tartalmazta 12 . Ennek értelmében a protestáns lelkész az artikuláris helyen kívül nem végezhetett istentiszteletet, sem más vallási jellegű cselekményt (keresztelés, esketés, temetés), hívei azonban felkereshették, ha előzőleg a katolikus plébánosnak megfizették a stóladíjat. Nem artikuláris helyen a protestáns földesúr építhetett magának oratóriumot, de oda háza népén kívül másokat, különösen prédikátort nem engedhetett be. A katolikus földesurak joga, hogy jobbágyaik vallását megállapítsák. Az indoklás szerint ez a gyakorlat tetszett a protestánsoknak, s igazságosnak és méltányosnak tartották akkor, amikor még többségben voltak. Egyáltalán nem vehetik tehát rossz néven, ha a katolikusok is hasonló felfogást vallanak 13 . Az 1701-ben megjelent második explanatio az egykori végvárak protestáns katonáinak kiváltságát szüntette meg, és kimondta, hogy a felszabadított területeken a protestánsokat sehol sem illeti meg a szabad vallásgyakorlat 14 . Az Explanatio Leopoldina elvi jelentősége abban áll, hogy egy addig nem használatos megkülönböztetést vezetett be: a magán- és a nyilvános vallásgyakorlat fogalmát. A magán-vallásgyakorlaton a családi körben folytatott imádkozást, bibliaolvasást és -magyarázást értették 15 . Napjaink embere már világosan látja, hogy az akkori rendszer nem az egyéni lelkiismereti és vallásszabadságot biztosította. Ez a gondolat akkor még nem is létezett, s ha létezett volna, bármely keresztény számára az istentelenséggel lett volna azonos. Mindegyik felekezet azzal a biztos meggyőződéssel állt szemben a másikkal, hogy neki van igaza, „nála van a mennyek országának kulcsa". Az üdvösséget féltették, hiszen a megigazulásról és az üdvözülésről volt szó. A felvilágosodás relativizmuson alapuló, a hitet és vallásos meggyőződést magánüggyé lefokozó, valójában hitetlen és vallásilag közömbös felfogásáig a vallási vitáknak elenyésző volt a politikai tétje. (Más kérdés, hogy egy vallási döntésnek lehettek és voltak anyagi-politikai következményei.) Ezért volt mindenki számára természetes, hogy az uralkodó a praedominans [ = uralkodó] vallás nevében - saját hittársainak védelmében - helyhez kötötte a számára idegen, eretnek, nem kívánatos vallás gyakorlatát. Ez a meggyőződés állt akár a francia, akár az erdélyi vagy éppen a magyar szabad vallásgyakorlat engedélyezésének vagy korlátozásának logikája mögött. A Rákóczi-felkelést követően III. Károly (1711-1740) szerette volna országgyűlésen, törvényekkel rendezni a vallási vitákat. Az 1712-15-ös országgyűlés során - a vitatkozó felek kérésére - kénytelen volt személyes határozattal intézkedni. A kurucok vallásügyi rendelkezéseit érvénytelennek nyilvánította. Bár megrótta a protestánsokat, hogy nem tartották megazl681-es törvényeket, az uralkodó adhuc [=egyelőre] még érvényben tartotta ezeket, de végrehajtásukat szigorúan megkövetelte. Ha a protestánsok sérelmet tapasztaltak a végrehajtásban, akkor panaszt tehettek a király előtt, de csak egyénenként, nem a közösség nevében 16 . A vitás kérdések tisztázására a király bizottságot hozott létre, amely azonban nem tudott eredményt felmutatni. Az 1728-as országgyűlés szintén azt igazolta, hogy a rendek törvényhozási úton képtelenek a vallásügyi kérdéseket megoldani s inkább az
