Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Petri Tamminen „prózadarabjai"

a tükörben, szerelmet vallanak: lám, így is megtaláljuk egymást, meg kell találnunk! Az az érzés fog el, mintha előre megtervezett volna a találkozás. Minden, ami ehhez a naphoz vezetett, új jelentést kap. A kávézásnál forrósággal tölt el a közelsége. Kézből, lábból kiszalad az erő, s mintha ködben imbolyogna a test. Megerőltetésbe kerül, hogy az arc természetesnek látsszék. A csésze megfogásához bátorságra volna szükség. Az asszony, anélkül, hogy bármit is fölfogna vagy látna, csak fecseg. Amikor egy pillanatra kimegy a szobából, élessé válik a helyzet. A közös titkot a szem villanása és a száj sarkának elmozdulása jelzi. A nő zavart mosollyal válaszol. Szótlanul folyik a kávézás. A nő távozása után a legfurcsább helyeken muszáj leülni és belebámulni az ürességbe. Keresni a szoba levegőjében a szeretett lény illatát, a réten nőtt lednekét, a derült napét. Az élet új korszak küszöbére érkezett. Az ígéretes boldogság mámorító. Fél óra múlva jön először a felismerés: a gondolatok közül hiányzik a szerelem. Újból kellemes érzés az egyhetes szabadságra gondolni. A lányok is bebújnak a gardróbba, a fiúk viszont ki se jönnek onnan. Állnak a sötétben, és belelihegnek az anyjuk gyapjúkabátjába. Szép nyári napokon a fiúk zsebrevágnak egy kanalat, eltrappolnak a szövetkezeti boltba, és vesznek egy liter fagylaltot. A raktár sarkánál úgy pillantgatnak körül, akár egy vadállat, aztán besurrannak a móló alá, és nekilátnak a fagyinak. Az iskolai színdarabban a fiúk kapják a bohóc- meg a bugyuta-szerepeket. A kiskarácsonyi ünnepségen kártyatrükköket mutatnak be. Az előadást a lányok vezetik le, nekik persze csinos a fellépő ruhájuk is. Amikor a műsor végeztével megkérdezik a tanítótól, sikerült-e a szereplés, az azt válaszolja: „Nagyon jó volt, csak legközelebb húzódjatok félre annyira, hogy a fiúk is látsszanak." Táncolni a fiúk öt évvel később tanulnak meg, mint a lányok. Titokban gyakorolnak a szobában, és a páros lábú ugrás mindig az ajtónyílásnál jön ki. Fejük koppanását a szemöldökfán Isten büntetésének érzik. Amikor megházasodnak, a fiúk nevet változtatnak: „Téged most már nem hívhatnak Ödének, az igazi neved Pertti" - szabja meg a feleség. Ez meglepetésként éri őket. Egymással találkozva úgy mosolyognak, mintha valami folytatódna, vagy egy közös emlék melengetné a lelküket. Elhatározzák, hogy majd idős korukban meghányják-vetik, mi is lehetett ez. Évente egyszer messzebbre is elautóznak, mint ahova a feleségük megengedi, Karjalába vagy a Jeges-tenger partjára, és aztán hazatérve hallgatják a korholást. Beletörődve nézik a nőket, mint öreg kutya az idegeneket. Nincs más lehetőségük, mint hogy boldogok legyenek. A gondjaikért kétszer fizetnek: most és harminc év múlva. Ha megbetegszenek, mindegyikük választ egy alapbetegséget és hozzá olyan kísérő tüneteket, amelyekre a többiek nem mondhatják: „Pont ez van nekem is!" A kórházi ágyon a legfontosabb számukra a szobatársak elismerése, férfi munkatársaik kapcsolatfelvétele és az ifjúkori Fiúk