Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Hommage és imitáció

Fordul az ég maga fönségében, Fordul a föld maga ínségében.. Az Arany „hangszerelésében" megszólaló záróversben viszont ég és föld, időleges és örökkévaló kiegészíti egymást a kozmikus teljességben. A mulandóság a személy számára tragikus-groteszk fenyegetés ugyan („Félszáz évig az idő ha zordul, / az emberfő téliebbre fordul: / üres tökhéj botra tűzve, / ajkatlan száj, merev orca..."), de a szenvedés és a pusztulás színjátékán átsejlik a Teljesség. Az ember léte időhöz van kötve ugyan, ám az idő éppen az örökkévalóság megragadásának egyetlen lehetősége az ember számára. Paradox módon a halál az örökkévalóság kapuja. Erre utal a monumentális zárókép az izzó éggel-földdel és a felvillanó passió-jelenettel („vérző tetem a kereszten"). A végső összegezés első pillantásra didaktikusnak, prédikációszerűnek tűnhet, holott egyáltalán nem az. Az a kijelentés ugyanis, hogy „Mégis mindnek örök álma / a jóságos Isten" - kétféleképpen értelmezhető. Olvashatjuk úgy, hogy a halálon keresztül az ember elnyerheti megváltását - de úgy is, hogy Isten számunkra örök álom marad, amelyhez halálunk realitása ellenére ragaszkodunk. A kérdés az, hogy az örökkévalóságot és a teljességet lehet-e nyugatias, keresztény módon a személyes üdvösség lehetőségeként fölfogni, vagy a keleti felfogás szerint a személyességtől való megszabadulásban kell-e reménykedni a végső beteljesülés lehetőségeként? Akármelyik értelmezési lehetőséget fogadjuk is el, Weöres verse olyan metafizikai teljesség-élményt fejez ki, amilyent Arany költészetében nem találunk. Bata Imre szerint „Arany világképének egyöntetűségén átsejlik a modern ember hiábavalóság-érzülete." Úgy érzem, a Negyedik szimfóniában az összefüggés inkább fordított: Arany töredékességén és hiábavalóságélményén sejlik át Weöres „világképének egyöntetűsége". Ha Arany és Weöres kapcsolata valóban így (is) értelmezhető, akkor miféle „hódolatról" van szó ebben a versben? A „teljes" hódol a „töredékesnek", a „hívő" a „kételkedőnek"? Bizonyos, hogy Arany itt nem apafigura, még abban az értelemben sem, ahogyan Babitsnál és József Attilánál. Az „hommage" mégsem ironikus, sőt a legkomolyabban veendő. A szenvedő költőnek - és embernek - szól, akinek művét talán éppen az emeli olyan magasra az irodalmi hagyományban, hogy látszólagos kudarcai is beépülnek a Mű teljességébe - aki nem akar sikert mutatni ott, ahol botladozás és bukás van. Minden emberi kiteljesedés illuzórikus, még a varázslatos alakváltozásokra képes alkotó géniuszé is. Csak ami a mű mögött sejlik fel, az lehet valóságos. Ezért éppen az lehet fogékony a megtöretésben kiteljesedő nagyságra, akinek mintha hézagok és törések nélkül épült volna föl az életműve. Megértette és hódolattal illette azt a minőséget, amelyre a Szálkák költője figyelmeztet: „... a töredék foglalatában / az Atyaisten ígéretét..." NA