Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.
Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Hommage és imitáció
... hogy a szédült szók evégett nem bánnák az ürességet... Mégis van különbség Arany és Weöres élménye között. Egyrészt Weöres a beszélő és a hallgató kapcsolatában ragadja meg az irodalmi beszéd „ürességének" tapasztalatát, míg a Bolond /siókban ez elsősorban a tárgy és a költő viszonyában válik érzékelhetővé. Másrészt a huszadik századi költő számára ez a fölismerés felszabadító, vagy legalább az is: a vers szerint csak a föltételezett akadémikus közönség várná el, hogy a költemény „szóljon" valamiről, s az ironikus forma részben éppen ezt a hamis elvárást figurázza ki. Arany számára azonban fájdalmas élmény, hogy „élet" és „költészet" ennyire elszakadt egymástól. Mégsem mondhatjuk, hogy a „klasszikus-modern" Arannyal szemben, őt megidézve a „posztmodern", nyelvközpontú Weöres költői hitvallását olvashatnánk itt. A nyelv - pontosabban: a költői szó - Weöres költészetében és gondolkodásában mást jelent, mint a posztmodern felfogásban. (Ha ugyan merhetjük meghatározni, milyen is a posztmodern felfogás.) A nyelv művészete nála nem azért „öncélú", mert eleve tagadja a jelentését, vagy úgy véli, csak az értelmezés alkothatja meg ezt a jelentést, hanem azért, mert nem közvetlen gondolatközléssel, nem reflexív-retorikus módon fejti ki közlendőjét. Weöres ugyanúgy meg volt győződve arról, hogy a költészetnek üzenete és önmagán túlmutató célja van, mint Arany Egy helyen arról beszél, hogy szerinte művéből az lesz maradandó, ami „olyan használható, mint az ekevas". Aligha vitatható, hogy ez a közlendő Weöres ars poeticája szerint metafizikai természetű. Egy világélményt közvetítenek a versei - mindazok számára, akik fogékonyak erre az élményre. A negyedik rész, amely formájában és nyelvében Arany gondolati lírájára utal, a metafizikai teljesség-élmény verse. Összefoglalja a ciklust, s mindannak a hiábavalóságnak és töredékességnek, ami a három megelőző rész alapproblémája volt, értelmezését és feloldását adja. A létélmény amely e feloldást lehetővé teszi, nem Arany sajátja. A megidézett és a megidéző költői világképe között a ciklus egyik korábbi részében sincsen ekkora távolság. Ha Arany néhány olyan lírai versét vizsgáljuk, amelyekben közvetlenül vall a végső kérdésekről - leginkább a Honnan és hová juthat eszünkbe, esetleg még a Dante -, úgy találjuk, hogy ezekben Arany csak retorikusán kimondja a metafizikai teljesség élményét, s nem költői eszközökkel kifejezi és közvetíti. Ugyanakkor Aranynak van saját költői metafizikája, amely nagy versekben szólal meg - ám ez negatív, töredék-metafizika. Az egyénben és az emberi világban érzékelt töredékesség és hiábavalóság vagy kivetül a Mindenségre, vagy fordítva: mintha az emberi tragikum (és: groteszk\) tükrözné a teljes világ felfoghatatlanságát, emberi ésszel-érzéssel értelmezhetetlen voltát. E lírai metafizikának talán legszebb példája a Meddő órán, amelynek fordulatai s részben a versformája a Weöres-versben is megjelennek: Belenézek a nagy éjszakába, Alszik a föld, maga árnyékába'... # * # ....................... ,,,:::::::::,,.,,,,:í:::,,,,,,.:::.
