Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.
Thesaurus ecclesiae - KŐRÖSINE MERKL HILDA: Egyházi énekköltészet a dán-norvég közös irodalomban
nem kell, s akiket a rímek művészete terén legkevésbé sem kell utánoznunk) lehetnek zsoltáraink és énekeink az istenfélelem mindennapos gyakorlására. (...) Mert a dánok szelleme nem olyan szegényes és elkorcsosult, és másokéhoz hasonlóan úgy emelkedhet a mennyekbe, hogy közben nem repül idegen vagy külhoni szárnyakon." (Ford.: M. H.) Az istenszeretet megszólaltatása valóban hiteles, bár a barokk stílusjegyek néha elhomályosítják a közvetlenséget. Kingo azonban vérbeli költő. Szerelmi lírája fel-felsejlik vallásos verseiben is. A dán-norvég közös birodalomban ez idő tájt az 1569-ben kiadott, Hans Tomessen által szerkesztett énekeskönyvet használták. Kingo 1682-ben megbízást kapott egy aktualizált énekeskönyv összeállítására, melyet 1690. január 25-én királyi rendelettel hivatalossá nyilvánítottak, de a döntést már február 22-én visszavonták, szerkesztési (Kingo 267 énekből 136 saját költeményt vett fel a gyűjteménybe), anyagi (Kingo 20 éves monopóliumot kért és kapott a szerzői és forgalmazói jogokra, ami hatalmas bevételt jelentett) és szakmai okok miatt (látványosan mellőzte a korábbi „klasszikusokat"). A királyi rendelet visszavonása nagy megaláztatást jelentett. Az elkeseredett költő Megunva életet, vágyva mennyeket című versében így kesereg: A seb 1699-ben, a már óvatos önmérséklettel szerkesztett új énekeskönyv - amelyet azóta is Kingo-énekeskönyvnek neveznek - megjelenésével heged be. Kingo volt a könyv szerkesztője, 55 saját versével társszerzője és bevételeinek 10 évig haszonélvezője. Énekei évszázadokon át mindmáig emelik az istentiszteletek fényét Dániában, Norvégiában és Izlandon. Billeskov Jansen szerint Thomas Kingo énekei sziporkáznak a képi gazdagságtól, a nyelv telítettségétől. Nagy ívű kompozíció keretében jelenik meg a kulcsszó, amely aztán mindig új összefüggésben tűnik elő. Kingoéhoz fogható nyelvi, költői erő csak másfél évszázaddal később, Grundtvig verseiben tapasztalható a dán egyházi énekek történetében. Míg Thomas Kingo költészetében az istendicséretre és az elmélkedésre esik a hangsúly, addig DOROTHE ENGELBRETSDATTER (1634-1716) számára az Isten előtti alázat, zhumilitas az igaz kereszténység fő sajátsága; mely mindenekelőtt a bűnbánatban, a korabeli dánnorvég lutheranizmus nagy élményében mutatkozik meg. Bűnbánó Magdolna az alázat és az őszinte megbánás szimbóluma. Az isteni vőlegény, Jézus Krisztus lábánál térdelő nő rávilágít az Isten és ember közötti hatalmas távolságra, melyet a barokk retorika még jobban hangsúlyoz. Másrészt azonban bűnbánó Magdolna - allegóriaisten neki hát, Szolgálni meguntalak, rusnya világ, Terhed utálom és roskadozón Sorjában a gondjaidat ledobom, Mindent odahagyva mi léha, bohó S hiábavaló Hiábavaló! 10
