Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Örömzene. (Ókor. Folyóirat az antik kultúrákról)

szó, az ismeretterjesztői szempont távolról sem merül ki abban, hogy a közönség előtt kevésbé ismert témákról a szerzők világosan, de nem felületesen, nem szájbarágósán írnak, vagy hogy a forrásszövegeket, a fogalmakat, kifejezéseket magyarul is közlik. Két másik, mélyebb aspektusra gondolunk. Az egyik egyfajta szimpatikus, ám nehezen részletezhető beszéd- vagy diszkurzusmód: a tudósok nem az állítólag fennkölt tárgynak állítólag kijáró magasztos, emelkedett, ünnepélyes, hivatalos, rossz értelemben tiszteletteljes, személytelen, elidegenedett és elidegenítő, ellenszenves modorban értekeznek, hanem beszélnek: nem kövületekről, de életről, jóllehet múltbeli, mégis eleven életről szólnak, eleven emberi hangon, eleven emberekhez. A másik a szemléletformálás, a legnemesebb fajtájú nevelés: a cikkek a számtalan adat, ismeretközlés mellett látni, hallani, gondolkodni tanítanak. Gyakran úgy, hogy nem restellnek elmondani témájuk kapcsán borzasztóan fontos, ugyanakkor pofonegyszerű dolgokat, olyanokat, amelyeket, épp közhelyszerűségük miatt, „tudományos" szakcikkben nem szokás, sőt illetlen dolog leírni, pedig hát, hiába egyszerűek ezek, olykor a legkevésbé sem evidensek. Néhány példa. Az ókori homoszexualitásról tudományos cikkben egyszerűen nem illik leírni azt az evidenciát, miszerint egy dolog az, ahogy a régiek az efféle jelenségekről írtak, szobortak, festettek, és egy másik dolog, hogy mi volt a valóságos helyzet a nemi viselkedés terén. Ugyanis egyáltalán nem tisztázott, s aligha tisztázható kérdés, milyen mértékben szabad készpénznek venni az antik homoszexualitásról beszámoló források anyagát, s mennyiben van szó irodalmi, képzőművészeti toposzról. „Hasznos, ha az olvasó magában előre tisztázza ezt a különbséget" - javallja A görög homoszexualitás című könyv recenzense, teljes joggal. Mert milyen sokszor kezelnek mégis tényként egy-egy ilyen költői, a valósággal esetleg köszönő viszonyban sem lévő nyilatkozatot a tudós tanulmányok, így az ismertetett monográfia is! Hasonlóan szemléletformáló az Orvos/ás-szám említett cikkének (Orvoslás az ókori Mezopotámiában) gondolata az ókori és mai tudományfelfogás eltéréséről. A szerző megvilágítja, micsoda képtelenség az a hagyományos nézet, amely az ókoriak természettudományos ismereteit afféle vállveregető modorban, csupán „csíra" minőségükben tekinti, azért dicséri a régieket, mert lelkük ártatlanságában már „megsejtettek" úgymond „valamit" abból, amit mi - na persze náluk sokkal jobban - tudunk; utal rá, mennyire helytelen az antik tudáskincsből notóriusán csak azt értékelni, ami racionális vagy empirikus, ami igazolható - ahelyett, hogy meglátnánk, hogy ők mást tartottak fontosnak tudni. Mi hát a tudás, mi a tudomány? - teheti fel magának ezek olvastán az ókorban kevéssé jártas érdeklődő is a fontos kérdést. Ugyancsak ide tartoznak a múzeumi kiállítás elveiről vagy a külső, a viseletleírás helyiértékének az ókori epikától a 19. századi regényig ívelő változásáról szóló sorok és számos hasonló. A szerkesztők az ilyen gondolatokat remek érzékkel emelik ki mintegy kedvcsinálóul, s illesztik a tartalomjegyzék után, az első lap belső oldalára. Ezzel elérkeztünk a lap külalakjához, formájához, amit az ÓKOR esetében igazán nem szívesen hagyunk a recenzió végére. A gondos, olykor rendkívül ötletes formai megoldások maximálisan szolgálják a jelzett célokat, szolgálják az olvasót, vagyis inkább így kell mondjuk - kiszolgálják, minden elképzelhető módon. Ennek része nemcsak a legfontosabb mondatok kiemelése az első lapon, de az az újszerű forma is, hogy