Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.
Corpus evangelicorum - BUZÁSI ENIKŐ: A 17. századi magyar főúri ravatalképek
feliratukban is megfogalmazzák. Erre vonatkozó példa Thurzó György nádor özvegyének, Czobor Erzsébetnek 1626-ban - a körülmények ismeretében bizonyára veje, Illésházy Gáspár megrendelésére - festett portréján a felirat egyik részlete: „...Éljetek úgy, hogy méltók legyetek meglátni egykor engem, ha csontjainkat újrakélt lélek köti egybe." De ugyanezzel a gondolati háttérrel találkozunk néhány kiemelkedő alkotásnál a ravatalképek későbbi, katolikus körben készült példái között is. Mert jóllehet a század közepéig csak protestáns megrendelésre festett ábrázolásokról tudunk, a képtípus terjedése természetesen nem maradt meg a felekezeti határokon belül. A katolikus körben festett ravatalképek nemcsak megőrizték a protestáns előzmények kompozíciós sajátosságait, de követték azok mondanivalóját, rendeltetésük célját is, ami elsősorban az elhunyt példájának felmutatása volt. Ezt a gondolatot és törekvést talán legszebben és legegyértelműbben a katolikus vallásban élt Rákóczi Lászlóné Bánffy Erzsébet 1663-as ravatalképének egyik felirata tolmácsolja: „Az jó életnek vagyon ilyen jó vége, Boldogság, Mennyország, Isten Öröksége". Ugyanez a mögöttes tartalma Tarnóczy Mátyás váci püspök, szepesi prépost 1655-ben festett ábrázolásának is, amely az elhunyt életét, egyházfői erényeit a méltató felirat mellett egy zsánerszerű részlet segítségével állítja követendőként az utódok elé: Tarnóczyt ugyanis papi hivatásának gyakorlása közben, egyházmegyéjét látogatva érte a halál. Portréja ezért a jámborság és kötelességtudás példájaként örökíti meg alakját, a háttér tájrészletében ábrázolt utazóhintóval egyben halálának körülményeire is utalva. A magyarországi portréfestészetnek ezt a 17. századi emlékcsoportját - az irodalommal és a kulturális élet egyéb területeivel való szoros összefüggés mellett - a képszerkesztési és stiláris jellemzők hasonlósága is összeköti. A térábrázolás teljes hiánya, az ornamentika erőteljes szerepe, a dekoratív elemek és megoldások hangsúlyozása, valamint a plasztikus megformálást háttérbe szorító stilizálás együttesen alkotják a 17. század első felében - főként az északi területeken - készült ravatalképek legfőbb festői sajátosságait. Ez okból e műveket - készítési idejüktől függetlenül - még nem tekinthetjük a barokk ízlés termékeinek. Az említett stiláris jellemzők alapján - különösen, ha figyelembe vesszük az egykorú kulturális áramlatokhoz való szellemi kötődésüket - későreneszánsz elemeket is őrző manierista alkotásoknak mondhatjuk őket. Olyan műveknek, melyek ugyanakkor stiláris jellemzőikben több ponton párhuzamot mutatnak a dél-lengyelországi és Lvov-környéki manierista festészettel is. Barokkra jellemző képi megoldásokat, kompozíciós részleteket csak a század második feléből származó és katolikus megrendelésre készült ravatalképeken találunk, nyilvánvaló összefüggésben azzal, hogy a barokk művészet magyarországi megjelenése a katolikus főnemesség megrendeléseihez kapcsolódott. A ravatalképek a típus közép-európai sajátosságaként jellegzetes manierista szerkesztésmóddal, az egységes perspektivikus rend szándékos mellőzésével készültek. Jellemzőjük a különböző nézőpontok keveredése, melynek során a tárgyak, képalkotó elemek mindegyike önálló perspektívát követve vesz részt a látvány kialakításában és a képtér szervezésében. Kompozíciós sajátosságuk, a bizonytalan térképzet ennek a következménye. Az eltérő nézőpontokkal való képszerkesztést, mint reprezentatív megoldásmódot alkalmazták a 17. század eleji magyar főúri ábrázolásokon, összhang2QQ
