Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Kép és szentség

ban. A középkori és a humanista kép különbségét metafizikájuk jellege határozta meg: a szakrális kép a Kinyilatkoztatás evidenciájával fejezte ki az isteni teljességet, a humanista kép viszont az emberi vágyakozásban megragadható, sokszor tragikus metafizikai szomjúságot ábrázolta. De mind a liturgikus-szakrális, mind a személyes-világi művészet arra szolgált, hogy alkotó és szemlélő túllépve önmagán, valamilyen magasabb, értékesebb létszinthez közelítsen, vagy legalább fölébredjen benne az erre irányuló vágy. A posztmodern képalkotásból azonban a transzcendencia igénye lényegében eltűnik, s e képi és szellemi közegben immár nemcsak a Szent, hanem a magasztos-heroikus Emberi minőség is kifej ezhetetlenné válik. A pusztán gyakorlatias vagy szórakoztató tartalomról pedig joggal állíthatjuk, hogy tartalmatlanság, s nemcsak hiányzik belőle a magasabb rendű üzenet, hanem vétkes módon bitorolja is annak helyét. Röviden érintsük e fordulat néhány bölcseleti-világnézeti és technikai-társadalmi vonatkozását. Amikor Nietzsche a 19. század végén „Isten haláláról" beszélt, az európai civilizációnak arról a tapasztalatáról számolt be, hogy a transzcendenciát már képtelenek vagyunk hiteles valóságként és életünket meghatározó erőként felfogni és átélni. Ezért az ember önmagát emeli „isteni" szerepbe (gondoljunk a Prométheuszmítosz népszerűségére 18-19. században!), önmagát állítva metafizikai vonatkoztatási rendszerének középpontjába. Mivel azonban az ember bizonytalansága és esendősége miatt pillanatnyi állapotában alkalmatlan erre a szerepre, Nietzsche szerint (a 19-20. század fordulóján) két lehetőség előtt állt az emberiség: az egyik, hogy meghaladva önmagát profán módon „megistenül" (ezt a lehetőséget nemcsak az emberfölötti ember nietzschei mítosza fogalmazta meg, hanem - többek között - Marxnak az a messianisztikus reménysége is, hogy a világforradalom után végre elkezdődik „az emberiség valódi története" - az „előtörténet" után...); a másik lehetőség, hogy a vallási meggyőződés után a humanista illúziót is elveszíti, és egy jelentés nélküli világban saját technikai alkotásainak és pillanatnyi érdekküzdelmeinek játékszerévé válik. Minden jel arra mutat, hogy a posztmodern korszak valósága a második megjósolt lehetőségre hasonlít. A nyugati társadalmakban olyan gazdasági energiák és technikai lehetőségek szabadultak fel, amelyeket működtetőik már nem tudnak ellenőrizni, s az így kialakult technikai civilizáció fokozatosan saját képére formálja az egyént. E folyamatban kiemelkedően fontos szerepet játszanak a modern-posztmodern kommunikációs eszközök, amelyek részben termékei, részben mozgatói az egyre gyorsabb átalakulásnak. A képi kifejezés átalakulásában azonnal feltűnik, hogy a korábbi korszakokhoz képest aránytalanul megnőtt a technikai tényezők szerepe. Míg korábban a technika - például a festészetben használt anyagok és optikai eljárások - jórészt a szellemi folyamatok függvényében változtak, a 19-20. században az újabb és újabb technikai lehetőségek zsarnoki módon határozzák meg a képek szellemi tartalmát és funkcióját. A másik elgondolkodtató fejlemény, hogy a kultúra egészén belül látszólag hogyan növekszik a vizualitás jelentősége, miközben a képek szellemi és esztétikai értéke rohamosan inflálódik. A képek jelentését befolyásoló, s azt lassan kiüresítő technikai tényezők közül az első a sokszorosítás volt, amely még a korai modernizmus korában terjedt el. Ez meg-