Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Kép és szentség

szüntette ugyan a kép egyediségét, de a fotográfia föltalálása előtt, amíg a sokszorosítás grafikai eljárás volt, a mintalemezek és dúcok elkészítése olyan komoly műgondot kívánt, hogy a képkészítés kézműves jellege és igényessége megmaradt. A fényképezés elterjedése ezt a helyzetet gyökeresen megváltoztatta. Ettől kezdve egy viszonylag egyszerű eljárással alapvetően mechanikus, a közhiedelem szerint „pontos" és elvileg korlátlanul sokszorosítható képet lehetett készíteni a látható világ bármely darabjáról. Ezzel az illúziókeltő „realizmus", amely a perspektíva és az anatómiai pontosságú testábrázolás alkalmazásával terjedt el az európai kultúrában, minden eddiginél nagyobb szerepet kapott. Mindez még szélsőségesebben érvényesült a mozgókép, később a vizuális távközlés és a digitális eljárások révén. A kép és a hang együttes rögzítésének lehetősége pedig a végletekig fokozta az illúziókeltés technikai lehetőségeit. Könnyen belátható, hogy ezekben a médiumokban olyan brutális erővel uralkodik a pusztán érzékletes-materiális szemlélet, hogy bármiféle szellemi tartalom közvetítésének esélye minimálisra csökken. A szakrális és a humanista képet így váltja fel a technikai kép. Az első a Szentre, a második az emberre és a világra, a harmadik jobbára csak önnön bravúros lehetőségeire vonatkozik. így lassacskán a képet létrehozó emberi szubjektumot is háttérbe szorítja. Ugyancsak a valódi szellemi tartalom megjelenítését nehezíti a technikai kép társadalmi funkciója. Ez ugyanis szinte teljes mértékben gazdasági és politikai meghatározottságú. Korunkban legnagyobb részben a szó széles értelmében reklámcélokat szolgál: a politikai propaganda eszköze, vagy az üzleti forgalom növekedését segíti elő. E kettős funkció kiegészül (és szorosan összekapcsolódik) a tömegszórakoztatás feladatával, aminek lényegét egyfajta „negatív pedagógiaként" határozhatjuk meg: arra igyekszik „nevelni" a befogadót, hogy csak a pillanatnyi érzéki benyomásokra figyeljen, s ezekben keressen kielégülést. Ennek erkölcsi következményei rendkívül súlyosak, de tisztán kulturális hatása is aggasztó. Mert nemcsak azt tapasztaljuk, hogy a posztmodern vizualitás eszközeivel nehéz komoly tartalmat kifejezni, hanem azt is, hogy a reklám és a szórakoztatás közegében a korábbi képkultúra örökségét is kizsákmányolják. Mivel minden kép könnyen lemásolható, sokszorosítható és variálható, nagy a csábítás, hogy visszaéljünk a vizuális örökség értékeivel. Gondoljunk csak arra, hogy egyegy híres műalkotás motívumai vagy teljes reprodukciói hányszor és milyen összefüggésben jelennek meg a posztmodern vizuális térben! Az átértelmezés, a képek új meg új, sokszor megalázó kontextusba állítása visszamenőleg is összezavarhatja és rombolhatja a képi hagyományt. Vajon nem hat-e vissza az eredeti alkotás méltóságára, ha találomra választva példát - Michelangelo Sixtus-kápolna freskójáról Ádám teremtését például távközlési reklámban használják fel (mert „kapcsolatban vannak"...)? De pusztán az a más szempontból örvendetes tény, hogy a híres régi képek számtalan reprodukcióban férhetők hozzá (s tegyük hozzá, digitális technikával variálhatók és manipulálhatók), nem roncsolja-e jelentésüket, nem csökkenti-e szellemi értéküket? Nyilván nem egyszerű kérdések ezek, de az aggodalom talán nem indokolatlan. Ide kapcsolódik az a közkeletű, sőt már-már közhellyé vált vélekedés, mely szerint korunk „a vizualitás korszaka" lenne. E vélemény szerint, mivel a technikai lehetősé-