Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám

tizenegyedik imám, Haszan al-Aszkari 874-ben meghalt, s utóda hatéves fia, Muham­mad lett, aki nemsokára eltűnt. Hívei szerint elrejtőzött, hogy az üldözéseket elkerülje. A síita szent hagyomány szerint az iraki Szamárra városának egyik mecsetje alatt, egy barlangban rejtőzködik. A barlang száját egy kapu zárja, melyet báb al-ghajbának, a „rejtőzködés kapujának" neveznek. Szamárra máig a síiták egyik szent zarándokhelye. Az utolsó rejtőzködő imám másik neve az al-Mahdi, az „Istentől vezérelt", aki az idők végén vissza fog térni testi valóságában, hogy igazságot tegyen és vezesse az emberi­séget. A rejtőzésnek két fázisa van. A „kis rejtőzés" alatt, ami a tizenkettedik imám eltűnése után mintegy száz évig tartott, bár az imám eltűnt testi valóságában, de kép­viselői által még érintkezett az emberiséggel. 874 és 939 között négy ilyen közvetítő lépett fel, akik mind azt állították, hogy kapcsolatban vannak a rejtőzködő imámmal. Ezután viszont az imám végleg eltűnt, a síiták hite szerint elsősorban az ortodox isz­lám által folytatott üldözés miatt, és elkezdődött a „nagy rejtőzés" korszaka, mely a világ végéig tart. Az imámok, köztük az utolsó, tizenkettedik imám is természetesen a világ fénye és lelki vezetője marad, de már nincsen közvetlen kapcsolatuk az emberi­séggel. A rejtőzködő imám tana, amely a 9-10. században alakult ki, tovább erősítette a síizmusban kezdettől jelen levő, Huszajn mártírhalálával pedig meghatározóvá váló tragikus és nosztalgikus életérzést. A tragédia abban áll, hogy az igaz hit védelme a vi­lágban legtöbbször sikertelen, s a hatalom megöli annak képviselőit. Az igazság védői mártíriumra vannak ítélve, mely a legnagyobb dicsőség egy síita hívő számára. Ugyan­akkor az igazság diadalát a síita hívő a világ végére helyezi, és várja a rejtőzködő imám visszatérését (radzsa'a). Visszatérésekor Mahdi imám évekig fog a világon uralkodni, megvalósítja a tökéletes kormányzást a földön, amikor az igazság és lelkiség fog győ­zedelmeskedni az emberi társadalmakban. Mahdi megjelenését Jézus próféta, Huszajn imám és a többi igaz visszatérése követi. A síita iszlám tehát olyan mély eszkatológikus jegyeket alakított ki a saját világképében, amelyek meglepő módon közelítik felfogását a keresztyén eszkatológiához. A legtöbb tudós egyet is ért abban, hogy a zsidó-keresz­tyén eszkatológikus képzetek egészen biztosan befolyásolták a síita tanok kialakulását. Egy síita szerint éppúgy, mint egy keresztyén szerint, a földi létben alapvetően a rossz, az elfajzott, az igaztalan és fájdalmas diadalmaskodik az igaz fölött, s az igaz ember, hogy úgy mondjuk „föld alatti" életet kényszerül élni. Míg azonban ezek a tanok és életérzés a keresztyénség legmélyéről, magának alapítójának, Jézus Krisztusnak a szá­jából vett igazságok („az én országom nem e világból való", a mennyek országának és a világnak antinómiája stb.), addig az síizmusban az eszkatológikus, parúsziára vonat­kozó tanok hosszú évszázadok során alakultak ki, s tulajdonképpen ellentétben álltak, vagy legalábbis nem álltak összhangban Mohamed próféta víziójával, aki az igazságos társadalmat és Istennek tetsző életet már ebben a világban meg akarta valósítani és valósíttatni. Alinak és a próféta családjának (ahl al-bajt) hívei - minden muszlimhoz hasonlóan - ugyanezt akarták, és csak évszázados, akkumulálódó kudarcaik vezették őket ahhoz a rezignált életbölcsességhez, mely szerint a világ rossz, a gonosz diadalt ül, és az igazság diadalát utópiaként a világ végére kell helyezni. Ez a mélyen eszkato­lógikus vallás kezdetben közelinek hitte a világ végét és a utolsó ítéletet. A végső sza­badulás iránti sóvárgás - mint a középkori zsidóság és a korai keresztyénség esetében

Next

/
Oldalképek
Tartalom