Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.
A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám
- itt is csakhamar kitermelte a jelekbe és próféciákba vetett hit tarka változatait, a világvége-meghatározásokat, az álimámok megjelenését. Mindezen mozgalmak mögé pedig felsorakozhattak a mindenkori elégedetlenek és szegények seregei. A síita iszlám tehát a további szektásodásra, a heterodox tanok beolvasztására mindig alkalmasabb volt, mint az ortodox iszlám, ahol a hívek konszenzusa (idzsma) és a hittudósok (ulamá) élethez szabott magyarázatai hosszabb távon kizárták a szélsőséges elképzelések győzelmét. A tizenkettedik imám eltűnése, majd a rejtőzködés állandósulása természetesen új helyzetet teremtett a síita közösségek számára. Tudomásul kellett venniük, hogy most már a világ végéig kell várni Mahdi imám visszatérésére, így „ideiglenesen" be kell rendezkedni itt a földi életben, továbbá rendezni kell a hatalommal való viszonyt. Valójában arról volt szó, hogy a síiták a gyakorlatban tudomásul vették a szunnita iszlám „trónbitorló" világi hatalmát, maguk pedig „befelé" éltek. A hit építésével és saját közösségükkel foglalkoztak, melyet ők maguk imámijjának hívtak, míg a szunniták a rafída, az „elutasító" névvel illették a síitákat, mivel azok nem ismerték el Abu Bakr, Omár és Oszmán kalifaságát. Kifelé azonban egyre inkább hasonlítottak a szunnitákhoz, azaz saját írás- és törvénymagyarázatuk volt, s ha létük veszélyben forgott, habozás nélkül alkalmazták a takíjját, a színlelést, azaz szunnitának vallották magukat ott, ahol szunnita többség volt. Ez annál egyszerűbben ment, mert az istentisztelet, az imádkozás és a vallási törvény esetében semmi lényegi eltérés nincsen a szunnita irányzatok és a siizmus között, csak bizonyos elképzelések, nézetek és általános irányultság választja el őket egymástól. Az egyes szunnita mazhabok - a négy jogi iskola - között sokszor nagyobb gyakorlati különbségek vannak, mint a sía és egy ortodox mazhab között. Ezzel kapcsolatban nézzünk egy analógiát! A keresztyénség történetileg kialakult nagy felekezeteinek templomai és istentiszteletei már külső megjelenésükben is gyökeresen különböznek: egy ortodox, egy római katolikus, egy evangélikus, egy református templom és a benne zajló istentisztelet jellegében és szellemiségében világosan eltér egymástól. Ezzel szemben a muszlim mecsetek vagy dzsámik, minden - földrajzi és kronológiai különbségből fakadó - stiláris eltérésük dacára, egységes képet mutatnak a kívülállónak, s ugyanez áll az istentiszteletekre is. A 10. század közepére a siizmus vagy imámita iszlám teljesen önállósult, mint az iszlám egyik ága. Történeti okokból elsősorban Közép-Irakban, Kúfa, Nadzsaf és Kerbelá környékén vert erős gyökeret, de magvait szétszórta az egész iszlám világban. A siizmus elmúlt ezeréves története, különösen Iránban, ahol a 16. század elején államvallás lett, és ennek megfelelően sok érdekes átalakuláson ment át, külön tárgyalást igényel. Most csak a történetileg kialakult siizmus egy aspektusáról szeretnék még beszélni, amely természetes folyománya a mérhetetlen imámkultusznak, s ez a sajátos síita szentkultusz. Az imámok és családjaik tisztelete egyrészt megegyezik az iszlámon belüli általános szentkultusszal. Minden vallásban föllelhető azon emberek tisztelete, akik Istennek tetsző életet élnek és többé-kevésbé megvalósítják a vallási előírásokat: vagyis közösségi példaképpé válnak. De éppúgy megtalálható ezen emberek természetfölötti magasságokba helyezése is, mert idővel közbenjárónak hiszik és remélik őket a
