Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.
A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám
hívő számára (természetesen itt az érzelmi töltésre gondolunk és nem teológiai összefüggésre). Mikor az ötödik kalifa, Muávijja 680-ban meghalt, fia Jazíd követte az uralkodásban. Jazíd részeges és romlott ember volt, de ravasz politikus, aki végleg fel akarta számolni a síita ellenzék kúfai fészkét, és odaküldte tábornokát, hogy rendet teremtsen. Ekkor a kúfaiak Huszajnt hívták segítségül, és megígérték, hogy támogatják a kalifátus megszerzésében. Huszajn elfogadta a meghívást és elindult Kúfába. Azonban az iraki határon feltartóztatták Muávijja emberei, és Kerbelá irányába küldték, ahol már egy másik sereg várta. Itt Jazíd iránti hűségnyilatkozatra akarták kényszeríteni, végül pedig megtámadták. A csata muharram hónap ásómnak nevezett 10. napján zajlott le, s a túlerő Huszajn maroknyi csapatát mind egy szálig lemészárolta (állítólag mindössze 72 harcos állt szemben egy többezres sereggel). A foglyul ejtett nők és gyerekek közül később Huszajn feleségét és fiát - Zajnabot és Alit - szabadon engedték. A kerbelái csata fordulópontot jelentett Ali híveinek, a síitáknak életében. Azóta a síiták minden évben megemlékeznek ásúra napjáról, a kerbelai csata gyászünnepéről. Az ásúra a legnagyobb síita ünnep lett, mely tragikus tónusával a siizmus alaphangulatát is megszabta. Ásúra ünnepén a hívő síita újra meg újra átéli Kerbelá tragikus drámáját: hatalmas körmeneteket rendeznek városokban és falvakban, megemlékeznek a történeti eseményekről, sírnak-zokognak, korbácsolják magukat és mellüket ütemesen verik. Később kialakult a ta'zije szertartása, mely különösen az elmúlt századokban rendkívül népszerű volt Iránban. Leginkább az európai középkor misztériumdrámáihoz hasonlíthatnánk a ta'zijét, mely a kerbelái csata előzményeit, magát a csatát és Huszajn halálát adja elő dramatizált formában. Aki egyszer is látott ásúrai körmenetet és siratást Perzsiában vagy másutt, sohasem felejtheti annak melankolikus búját és a résztvevők őszinte gyászát. Ásúra a fájdalmas érzelmek és a közös bűnbánat napja, mindenki siratja Huszajnt és odaveszett csecsemő gyermekét, és kárhoztatja a síita muszlimokat, akik Kúfából nem segítették meg Huszajnt. Ásúra ünnepe a nagy sírás ideje, mikor mindenki megtisztul könnyei által. Ahogyan a középkorban zokogott a keresztyén hívősereg Krisztus passiója alatt nagypénteken, úgy sírnak ma is a síiták ásúra napján Huszajn haláláért. S ahogyan a népi vallásosságban Mária siratja megrázóan keresztre feszített fiát, ugyanígy személyesíti meg a síita hívő Huszajn édesanyjának, a próféta lányának Fatima Zahrának a gyászát, aki siratva szólongatja halott fiát. Fatima Zahrát a fiától megfosztott anyát éppannyira szereti és tiszteli a síita, mint az ortodox és katolikus hívő Szűz Máriát (természetesen a Máriához kapcsolódó dogmatikai háttér nélkül). Huszajn halála teremtette meg a vértanúság étoszát a síita iszlámban: az elnyomott hitért és igazságért meghalni mind a mai napig a legnagyobb erény egy síita számára. Sánta hasonlattal élve ásúra gyásznapja lett a síita muszlimok „nagypéntek"-je, melyet azonban nem követ a feltámadás öröme. A síita gondolkodás más vonalon „kompenzálja" ásúra napjának tragédiáját, s ez az imamátus koncepciója, majd a később kialakult rejtőzködő imám tana. Mindkettő a siizmus leglényegét alkotja, ezek azok a pontok, ahol a siizmus tényleg különbözik a szunnita iszlámtól. A következőkben ezen tanok történeti fejlődését tekintjük át. Az imámról mint a Mohamed családjából származó lelki vezetőről szóló tan nyilván már Ali életében kialakulóban volt azok között, akik őt tartották a próféta törvényes utódjának. Ezt a
