Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám

gondolatot a következő imámok is fejlesztették, de igazából a Medinában élő hatodik imám, Dzsa'far al-Szádiq fejtette ki. Két alapvető elvre fektetett nagy hangsúlyt. Az első a nassz. Az imámság vagy lelki vezetés olyan kiváltság, melyet Isten egy, a próféta családjából választott személyre ruház rá, aki aztán halála előtt az imamátust Isten vezetésével átadja egyik fiának, akit megfelelőnek tart (nem feltétlenül a legidősebbnek). Ez az átadás a személy nyílt megnevezéssel járó kijelölésével történik, ezt az aktust nevezik nassznak, azaz „szöveg"-nek. Ily módon legitim imám csak az lehet, aki Ali és Fatima leszármazottja, és akinek elődje átadta az imamátust a nassz által. Természetesen az első világos imámi megbízást Alinak kellett kapnia Mohamed prófétától, s ezt a síita hagyomány meg is teremtette a fentebb látott Ghadir Khumm-i történet értelmezésével. A másik alapelv, melyet Dzsa'far al-Szádiq dolgozott ki, az 'ilm, azaz „ismeret, tudás, tudomány". Itt az 'Um mint szakszó arra vonatkozik, hogy az imám olyan különleges vallási ismeretek és tudás birtokában van, mely isteni ihletettségű, és mely tudást az imám csak halála előtt adhatja át utódjának. Ily módon a korszak imámja (hiszen minden korszaknak csak egy imámja van) birtokolja az egyedül autentikus és megfellebbezhetetlen vallási tudást, így vezetése nélkülözhetetlen az igaz úton való haladáshoz. Dzsa'far szerint az imamátus Isten és az emberiség közötti szövetség, így az imám elismerése minden hívő feltétlen kötelessége. „Bárki is úgy hal meg, hogy nem ismerte és nem ismerte el korának imámját, hitetlenként hal meg." Az imámok Isten bizonyítékai (huddzsa) a földön, szavaik az Isten szavai, parancsaik Isten parancsai. Mint Istennek, nekik is abszolút engedelmességgel tartozunk. Végül rendkívül fontos, hogy Dzsa'far volt az, aki leszűkítette az ahl al-bajt fogalmát. Ez utóbbi - „háznép" jelentésű - arab szerkezet Mohamed családjára vonatkozó terminus volt, és Ali összes leszármazottja - tehát nemcsak a Fatimától született ág - használta. Sőt, maguk az Abbászidák is használták, mint akik rokonságban álltak a próféta családjával. Dzsa'far szerint az ahl al-bajt csupán Ali és Fatima azon leszármazottait foglalja magába, akik szabályosan - tehát a kijelölés, a nassz útján - lettek imámmá. Dzsa'far idejében tehát kialakult az imamátusnak egy olyan értelmezése, amely már gyökeresen eltért a muszlim közösség többségének közvélekedésétől, az idzsmától. Ez az imamátustan máig a síita iszlám legjellemzőbb sajátossága a szunnita iszlámmal szemben. Azzal, hogy Dzsa'far alatt (735-765) kialakult ez a tanítás, a síiták a közvetlen üldöztetés veszélyének lettek kitéve, hiszen a közösség szellemi vezetésére a politikai hatalmat kézben tartó Abbászidák is igényt tartottak. Az Abbászidák igen jól ismerték a síitákat, hiszen maguk is az Omajj adókkal szemben táplált síita érzelmeket meglovagolva jutottak hatalomra, hogy azután maguknak követeljék a teljes világi és szellemi hatalmat. A imamátustan azonban nyílt kihívás volt az Abbászidákkal, sőt mindenfajta világi hatalommal szemben. A síiták veszélyérzete szülte meg a híres taqíjját, a „színlelés" tanát, mely a síita iszlám egyik fontos külső jellemzője lett, s egyben sok félreértés és félremagyarázás alapja. Dzsa'far a taqíjja megfogalmazásával híveit, a síita imamátus követőit védte. A taqíjja eredeti értelme olyan színlelés, amely elrejti a beszélő igazi vallási meggyőződését, ha kell, hazugsággal is, de mindezt azért, hogy a síita hívő ne essék az ellenség áldozatául. Ezt a magatartást a szunnita ellentábor és a szunnita irodalomból merítő nyugati szakirodalom sokszor félreértette és félremagya-