Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.
A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám
szunnita hagyomány (hadíth) is megőrizte, csak nem tulajdonított neki olyan jelentést, melyből világosan kihámozható volna Mohamed prófétának Ali utódlására vonatkozó akarata. (Mutatis mutandis, vallástörténeti szempontból nem tanulság nélküli emlékeztetni arra az évezredes keresztyén polémiára és értelmezési kísérletre, mely Péter apostol primátusára vonatkozóan alakult ki. Kétségtelen Péter apostol kiemelt és különleges szerepe az apostolok között, melyet Jézus szavaira alapozva, a legtöbb későbbi exegéta is elfogad, legyen bár ortodox vagy protestáns. De Péter apostol különleges szerepére csak a katolikus egyház építette fel egy évezred folyamán a maga sajátos teológiáját a pápaság isteni eredetét és szükségességét bizonyítandó.) Mindenesetre semmi nyoma annak, hogy Ali tiltakozott volna Abu Bakr kalifasága ellen, sőt annak utódja, Omár alatt még tisztséget is viselt a kormányzásban. A szakításra a harmadik kalifa, az Omajja családból származó Oszmán alatt került sor. Az ő kalifasága sok embernél visszatetszést szült, mert az Omajja család Mohamednek csaknem egész életében a próféta ellensége volt, s igen későn fogadta el az iszlámot. Oszmán kalifasága rövid ideje alatt családtagjait ültette vezető pozíciókba, hatalmával több módon is visszaélt, végül is orgyilkos tőre végzett vele. A vezető medinai családok Alit választották meg kalifának 656-ban. így lett Ali, a próféta veje a negyedik kalifa, akit ebbeli minőségében az ortodox szunnita hagyomány is elismer mind a mai napig. A négy első kalifát (Abu Bakr, Omár, Oszmán, Ali) külön tisztelet illeti a szunnita iszlámon belül, őket nevezik khulafá rásidínnak, azaz „igaz kalifák"-nak. De az Omajjádok nem nyugodtak bele, hogy Oszmán halálával a hatalom kikerült kezükből, lázadást szítottak, és Ali kénytelen volt Medinát elhagyva az iraki Kúfába menekülni. Ezzel igen korán Irak lett Ali követőinek, a síitáknak a központja; s hosszú évszázadokra meg is maradt annak. Alival is, mint elődjével, merénylő tőre végzett 661-ben, s ez az a pont, amelytől kezdve nincs egyetértés a szellemi és világi hatalmat illetően az iszlám közösségen belül. Muávija személyében az Omajjádok visszaszerezték a kalifátust, de Ali követői, a síiták nem ismerték el legitimitásukat. A világi hatalom ugyan végleg kicsúszott a kezükből, mivel Ali fia, Haszan lemondani kényszerült a kalifátusról az Omajjádok javára. Azonban létrehoztak egy új címet, az imámét, amely titulus viselőjét - mint Ali, tehát a prófétai család leszármazottját - az iszlám szellemi vezetőjének tekintették, szemben a világi hatalmat bitorló Omajjádokkal. A síita hagyomány magát Alit tartja az első imámnak, akit azután leszármazottai követtek 11 íziglen, tehát összesen 12 imám volt. A szunniták és a nyugati tudományosság szerint valószínű, hogy Ali még nem viselte az imám címet, csak retrospektive akasztotta ezt rá a síita hagyomány. (Mindenesetre a továbbiakban, ha egy-egy imám sorszámára utalunk, az mindig a síita hagyományra vonatkozik, Alival mint első imámmal.) A második imám Haszan, miután apja halála után rögtön lemondott a kalifaságról, Medinába vonult vissza és 669-ben bekövetkezett haláláig ott élt aktív közszereplés nélkül. Halála után öccse, Huszajn lett a család feje, a síita hagyomány harmadik imámja. Ali mellett és talán mondhatjuk, hogy hatását tekintve apja fölé nőve is, Huszajn alakja lett a későbbi síita azonosságtudat legfőbb meghatározója, ő lett a szajjid assuhadá, a „vértanúk fejedelme", akinek mártírhalála máig a siizmus legfőbb érzelmi mozgató ereje, fontosságát tekintve a nagypéntekhez hasonlítható esemény a síita
