Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám

mányosság jórészt a szunnita prizma akaratlanul is torzító szemüvegén át nézte a síita iszlám jelenségeit. A síizmust sokan az iszlám egyedüli nagy szakadásának vagy skizmájának tartják, annak ellenére, hogy az iszlám történetében igen sok heterodox vagy eretnek mozgalom volt, melyeket a szunnita névvel illetett ortodox iszlám (mivel tanai és értelmezései megfelelnek az egyedüli zsinórmértéknek, Mohamed próféta szunnájinak, azaz szokásgyakorlatának) mindig helyére tett. A síizmusnak azonban, ellentétben az iszlám egyéb szellemi irányzataival és szektáival, két fő jellemzője van, mely jelentőségében az összes többi fölé emeli: 1. A siizmus, legalábbis csírájában, Mohamed próféta halála után az iszlám történetének szinte első pillanatától fogva jelen van az iszlámban. 2. A siizmus nem efemer jelenség, sok más mozgalommal ellentétben, mely a saját korában ugyan jelentős lehetett, de később eltűnt az iszlám története során. A síita gondolat néha csak búvópatak módjára, üldözötten, néha hatalmas államformáló erőként mindig jelen volt az iszlám történetében és ma is jelen van. Szokás sokszor a síizmust a keresztyénség történetéből vett terminussal felekezetnek vagy szektának nevezni. Én mindkét terminustól óvakodnék, mivel óhatatlanul a keresztyénséghez kapcsolódó konnotációkat rejtenek. Az iszlámban, minden belső törésvonal és ellentét ellenére, ma is erősebb az összetartozás érzése, mint a keresztyénségben. Egy egyszerű példával megvilágítva: ha egy muszlimot megkérdezünk vallása felől, habozás nélkül az iszlámot jelöli meg, mivel ez az alapvető identitása. Hogy milyen imagyakorlatot követ, és milyen jogi gyakorlat híve, azaz hogy milyen mazhabhoz tartozik, másodlagos kérdés. Egy mai keresztyén, ha vallása felől firtatják, ortodoxnak, katolikusnak, evangélikusnak, reformátusnak stb. nevezi magát, s csak azután jelöli meg keresztyén identitását. Mindez ékesen példázza azt a szomorú és jól ismert tényt, hogy ma a széttöredezett keresztyénségben a közös hit tudata és ereje sokkal gyengébb, mint a muszlim világban. Mi tehát a siizmus? Mikor Mohamed próféta lehunyta szemét 632-ben, a hatalmassá nőtt iszlám közösség szellemi és világi irányítására vonatkozó egyértelmű utasítása nem volt. A sebtiben összehívott szűk körű tanácskozáson egyhangúan Mohamed apósát, Abu Bakrot választották meg a próféta utódjának, arab szóval kalifának. De az első perctől kezdve jelentős tábora volt annak a felfogásnak, hogy csak a próféta családjából származó személy lehet Mohamed utódja, s erre egyértelműen Ali, Mohamed unokatestvére, és Fatima lányán keresztül a veje is, látszott az alkalmas személynek. Ali követőit sí'a 'Ali névvel illették arabul, a sía szó tehát az Ali táborának híveit jelölte. Ez a csoport szentül meg volt győződve, hogy a próféta a hozzá mindig közel álló Alit jelölte ki utódjául, annyira, hogy a későbbi síita hagyomány külön ünnepet szentel annak az eseménynek, mikor a próféta halála előtti utolsó zarándoklatáról hazatérőben, nem messze Mekkától, a Medina felé vivő úton, egy Ghadir Khumm nevű tavacska körüli oázisnál megállt, és Alit utódjává nyilvánította. A hagyomány szerint a próféta kézenfogta vejét az összegyűlt tömeg előtt, s megkérdezte hallgatóságát, hogy Ali tekintélyénél és személyénél fogva - nem különb-e maguknál a hívőknél is. A válasz: „Bizony úgy van, ó Isten küldötte." Erre Mohamed a következőket mondta: „Akinek én vagyok az ura (mawlá), annak Ali is az ura. O Isten, legyél barátja annak, aki az ő barátja és ellensége annak, aki az ő ellensége." Mellesleg érdekes, hogy ezt a hagyományt a l^fe"^^^