Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - BERTA ZSOLT: Vallásoktatás mint lelkigondozás?

Ezek az adatok azért is elgondolkodtatóak, mert az érintett korosztály nagyobb része még a kamaszkori válságok előtt áll. Saját szempontunkból pedig a következő tanulságot vonjuk le: mai társadalmi környezetünk ismeretében nem engedhető meg az a luxus, hogy az egyház figyelmen kívül hagyja a körülötte és benne végbemenő változásokat, különböző - az oktatás-nevelés területén érvényesülő - hatásaikkal együtt. Ellenben végig kell gondolni az új helyzet didaktikai és tantervi következményeit, ami nem csupán az egyes vallástanárok feladata, hanem a vallásoktatásért felelős egyházi testületeké is. Közvetett vagy közvetlen lelkigondozás? A biblikus és szociológiai megközelítésen kívül didaktikai szempontból is meg kell határozni az új típusú vallásoktatás mibenlétét, valamint meg kell vizsgálni a direkt és/vagy indirekt lelkigondozás kérdését. Neves valláspedagógusok tapasztalatai szerint a 6-18 év közötti diákság általában nem szólítható meg a közvetlen lelkigondozás útján. Baldermann így ír erről: „...milyen gyakran olvastam és hallottam, hogy a vallásoktatásnak lelkigondozói jellegűvé kell válnia: tisztán hallom a hanglejtést, amelyen éppen egy lelkigondozói módon tanító tanár beszél, és látom a gyermekeket, akik, mint egy sün, összegömbölyödnek és kieresztik a tüskéiket".

8 Wolfgang Trillhaas pedig így fogalmaz: „Az ifjúság lelkigondozása egészen más utat követel az emberhez, mint a lelkigondozás általában.... Számolni kell azzal, hogy a serdülőkkel csak kerülőutakon lehet lelkigondozói kapcsolatba kerülni... Másfelől ez megfelel az ifjúság lelkigondozással szembeni tudatos tartózkodásának és elzárkózásának... Magyarán: az ifjúsági lelkigondozás azért sajátos, mert messzemenően közvetett lelkigondozás."

9 Ha a közvetlen lelkigondozás kitaposott ösvényét járjuk, azaz pusztán a szóbeli közlésre építve, mintegy evangélizálunk, misszionálunk, igét hirdetünk a hittanórán is, akkor a diákok nagy részét nem tudjuk megnyerni a hitnek és az egyháznak, vagy csak olyan kezdetleges, gyermekded szinten, amely általában alig éli túl az érettségit. Másfelől azonban tény, hogy a serdülő ugyanúgy igényli a tanár együttérzését, mint tekintélyét. Szüksége van arra, hogy figyelemmel kísérjék és irányítsák. Mint a báránynak, akit a Jó Pásztor nemcsak „füves legelőkre és csendes vizekre terelget", hanem néha vesszővel és bottal is „útba igazít". (Zsolt 23) A tekintélyt azonban nem a tanári-lelkészi presztízs vagy a tantárgy - a hittan - biztosítja. Néhány ügybuzgó diák esetében talán még igen, de rendszerint az ő buzgalmuk is elpárolog, amint a tanár eltűnik életük porondjáról. Maradandó becsülést a közvetett lelkigondozáshoz szükséges szakértelemmel, a kellő hitbeli érettséggel, valamint az együttérzést cselekedetekké formáló bölcs szeretettel lehet elérni. Arról azonban nincs szó, hogy a közvetlen lelkigondozást ki kellene zárni a vallásoktatásból. Diákjaimnak kb. negyedrésze úgy véli, hogy azok a hittanórák érintették meg a legmélyebben, amikor csak a vallástanár beszélt („... az néha olyan, mintha Isten szólna rajta keresztül hozzám"). Azonban úgy vélem, hogy a vallástanárnak csupán egyes, Istentől ihletett pillanatokban szabad ehhez a prófétai igehirdetéshez folyamodnia;