Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - BERTA ZSOLT: Vallásoktatás mint lelkigondozás?

A lelkigondozói vallásoktatás elvi megalapozása és gyakorlati szükségessége Az egyházat a missziói parancs jogosítja föl iskolák alapítására és fenntartására: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet..." (Mt 28,19) Ez az ige nem részletezi a tanítvánnyá tevés módját, de nyilvánvaló belőle, hogy az egyházi iskolákban folyó munkának végeredményben missziónak kell lennie, s értelme csak akkor van, ha ezt a rendeltetését betölti. Az egyházi iskola szívét a hittanórának, illetve a vallástanár munkájának kell(ene) képeznie. Kérdés azonban, hogy ez az igény valójában mennyire érvényesül? Ha igazat adunk a dialektika-teológia igehirdetés-központú katechézis felfogásának, akkor a jézusi parancs úgy értendő, hogy a vallásoktatás mindenekelőtt célirányos misszionálás, evangélium-hirdetés. Iskoláink mostani helyzete (tanterv, órabeosztás, tanár-diák kapcsolat) azonban nem teszi lehetővé, hogy ezt az elvet közvetlenül alkalmazzuk. Hiszen a bibliaismereten kívül ott van az egyház- és vallástörténet is, a negyvenöt perces órák szűkösek, s a heti két tanóra túlságosan kevés ahhoz, hogy elmélyült, személyes kapcsolat szülessen a tanár és a diák között. Aki ebben a helyzetben prédikál, az nem tudja diákjait alkotó módon bevonni a munkába; s így egészen biztos, hogy az ellenállásukba ütközik. Nem szólván arról, hogy az egyszemélyes lelkigondozás lehetetlen ilyen körülmények között. Amikor életképes megoldást keresünk, először azt kell végiggondolnunk, hogy a Szentírás milyen tanulságot kínál egy lelkigondozói vallásoktatás számára. Az ugyan kétségtelen, „hogy miként egyetlen egyházi tanításból sem hiányozhat a kérügma, úgy a katechézisből sem... Éppen a kérügma elengedhetetlen feltétele menti meg a katechétát attól, hogy a katechézis emberi, tehát értelmét vesztett legyen."

3 Másrészt azonban észre kell vennünk, hogy amikor egy-egy próféta, apostol, sőt, maga Jézus tanított, nem csupán megfellebbezhetetlen isteni végzéseket közölt, hanem vigasztaló, bátorító, figyelmeztető vagy elmarasztaló embertársként kapcsolatba lépett hallgatóival, hiszen tekintettel volt élethelyzetükre, hitbeli állapotukra, emberi viszonyaikra. Tehát ezek a tanítások egyfajta párbeszédből nőttek ki, s csak így válhattak lelkigondozói, pásztori útmutatássá, ígéretes vagy ítéletes tartalmuktól függetlenül. A bibliai didaktika mindenekfelett lelkigondozás. Ha pedig a pásztor, Jó Pásztor, pásztorolás-lelkipásztorolás-lelkigondozás fogalmak tartalmára és súlyára gondolunk, nyilvánvalóvá lesz, hogy elsősorban a lelkigondozói, poimenikus tanítás kaphat helyet a vallásoktatásban. Nem arról van szó, hogy csak a vigasztaló, bátorító, megítélő bibliai üzenetek képezhetik a tanítás témáját - ez egyoldalúságba sodorna -, hanem arról, hogy tanításunkat egészében kell lelkigondozássá változtatnunk, pásztorként kell végeznünk - az egyes résztémáktól függetlenül. Ehhez a munkához azonban olyan közvetítő eszközre van szükség, amely nem idegeníti el egymástól a vallásoktatás anyagát és címzettjeit, illetve a tanárt és a diákot, hanem közel hozza őket egymáshoz. Baldermann így ír erről: „...A Bibliában az Isten valóságáról szerzett elsődleges élmény találkozásszerű, s ennek