Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.
Seminarium Ecclesiae - BERTA ZSOLT: Vallásoktatás mint lelkigondozás?
megfelelő kell hogy legyen az is, amit Istenről mondunk. A valóságáról úgy bizonyosodunk meg, hogy nevet keresünk Rá, hogy kérdéssel, kéréssel fordulunk Hozzá, s engedjük, hogy O is megszólítson minket, kérdéseket tegyen fel nekünk, próbára tegyen bennünket. Ezzel az igazi párbeszéddel szemben másodlagos a teológia minden egyéb nyelvi formája. Ennek a párbeszédnek a különleges ereje abban van, hogy nem lezár, hanem feltár valamit. A teológiai kijelentések definiálnak valamit, a definíciók pedig körülhatárolják a meghatározott dolgot... A Biblia is ismeri az elhatárolásnak ezt a nyelvét, de csak legvégül, egy elhibázott párbeszéd utolsó lehetőségeként. Az Istent illető kérdés azonban először nem elhatároló kérdésként vetődik fel a Bibliában, hanem a megbizonyosodás olyan egyszerű nyelvével kerülünk szembe benne, amely mindenki számára hozzáférhető. Itt bárki megtalálhatja azt a nyelvet, amellyel először lehet közeledni Istenhez, az óvatos és kemény kérdések nyelvét, a félelem és a kételkedés nyelvét, de a várakozásét és a reménységét, végül pedig a vigasztalást nyert bizonyosságét is." 4 Ha a Szentírás párbeszédet folytat Istennel, akkor a vallásoktatásnak ugyanerre kell nevelnie. A lelkigondozói vallásoktatás tehát nem más, mint a tényanyagot eszközként, egy párbeszédre épülő nyelvet pedig módszerként használva lehetőséget biztosítani a Jó Pásztornak, hogy a személyre hasson. Az igei megalapozáson túl azonban szükség van a lelkigondozói vallásoktatás társadalmi hátterének feltárására is, hiszen az egyháznak és a vallásoktatásnak reagálnia kell a saját létét befolyásoló változásokra, s azt is meg kell értenie, hogy a lelkigondozói esetek milyen jellegű családi, iskolai és közéleti gondokban gyökereznek. Közhelynek számít, hogy a magyar társadalom a gyötrelmes átalakulás fázisában van. A „gulyás-kommunizmus" összeomlása után - többek között - az általános erkölcsi és értékválsággal is szembesülnünk kellett. Ma már a gyermekek közel fele csonka családban nő fel, s országosan elterjedtek, s részben elfogadottá váltak, az önpusztítás különböző formái (alkohol, dohányzás, kábítószer, öngyilkosság). Ezzel a háttérrel a tizenévesek egyre nehezebben fogadják el a keresztyén életmódot. Teljesen helytálló Kovács I. Gábor szociológus elemzése: „A szocializmus évtizedekig korábbi korszakok felhalmozott erkölcsi tőkéjéből élt. Azon élősködött. Idővel azonban elkopott ez a morális bázis, amit a korábbi keresztyén kultúra minden fogyatékossága ellenére mégiscsak adott. A szocializmus addig volt működőképes, amíg le nem rombolta a keresztyén morált. Amíg szét nem zilálta azokat az intézményeket, közösségeket, a családot, az iskolát, a faluközösségeket, egyházi közösségeket, egyesületeket, autonóm szerveződéseket, amelyekben reprodukálhatták, meggyökereztethették volna az újabb és újabb nemzedékek belső erkölcsi szabályozórendszerét. így nem meglepő, hogy a társadalom növekvő része nem fogad el közös értékeket, nem tartja be a társadalmi viselkedési szabályokat, s nem látja az élet értelmét... A másik figyelemre méltó körülmény, hogy a globalizálódó világ erőterében Magyarországra is erősen hat a szélsőségesen individuális liberalizmus. Az előző évtizedek társadalmi kohéziót megbontó, a társadalom szövetét kikezdő hatásrendszerének az eredményeként fogadókészség is van erre a nézetrendszerre, amely szerint lényegében az ember egyetlen motiváló tényezője az egyéni haszonszerzés maximalizálása. E világnézet propagálói azt hirdetik
