Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.
Seminarium Ecclesiae - BERTA ZSOLT: Vallásoktatás mint lelkigondozás?
ben." 2 Tegyük hozzá: öltözködését, szóhasználatát, viselkedését tekintve még az egyházi középiskolákba járó diákok többsége is - mint a posztmodern kor tünethordozója - felnagyított formában tükrözi vissza társadalmunk általános értékvesztettségét, erkölcsi süllyedését. Mindezen túl általános tapasztalat, hogy a mai világban mind az egyház, mind a tanár, mind a tananyag - végső soron az egész iskola - elveszítette egykori tekintélyét a diákok és szüleik előtt, hiszen az oktatást még legfelső szintű állami irányítói is egyre inkább puszta szolgáltatásnak tekintik. S ha még számításba vesszük az egyházi iskolákban hagyományos erős teljesítménykényszert, az elkötelezett keresztyén diákoknak - az értékek viszonylagossá válásából fakadó - hitbeli és érzelmi elbizonytalanodását, valamint a nagyobb iskoláinkban mindjobban jellemző anonimitást, akkor könnyű belátnunk, milyen nagy szükség van iskolai lelkigondozásra. Ezek az érvek és személyes tapasztalataim is arról győztek meg, hogy hangsúlyváltásra van szükség középiskolai vallásoktatásunkban. S nem csupán arról van szó, hogy az értelemközpontú katechézis helyett egy érzelmi elemeket is beépítő, „modernebb" hitoktatásra van szükség, hanem arról, hogy vallásoktatásunknak egyben lelkigondozássá is kell válnia! Csak így van esélyünk arra, hogy volt diákjainknak legalább egy részét megőrizzük egyházunkban. Ehhez azonban szemléletváltásra van szükség az illetékes egyházi vezetők és a vallástanárok felfogásában. A vallástanárra háruló adminisztratív és nevelési kötelezettségek miatt azonban sokan vitatják a változtatás lehetőségét. Hiszen hogyan nyerje el a gyermekek bizalmát az, akinek fegyelmeznie kell, miközben a krisztusi szeretetről tanít? Hogyan várja el, hogy diákjai megnyílnak előtte, miközben érdemjegyeket osztogat? Hogyan boronálható össze a vallástanítás a lelkigondozással, különösen a nagyobb létszámú, s a hitélet szempontjából igen nagy különbségeket mutató osztályok esetében? Vannak olyan kollégáink, akik egyenesen azt javasolják, hogy váljon el egymástól a vallásoktató és a lelkigondozó munka. Hiszen - mint mondják - a vallásoktatás nem más, mint „szisztematikus és precíz információ a keresztyén hitről" ellenben „a lelkigondozás támasz és kíséret az életválságokban". Számomra azonban nyilvánvaló, hogy a vallásoktatás és a lelkigondozás ilyen mértékű szembeállítása abból az alapvető félreértésből született, mely szerint a hit értelmi és érzelmi oldala élesen elkülönül, s a kettő között a kamaszkorban, iskolai keretek között csak formális kapcsolat lehetséges. Az életképes megoldást nem a kétféle feladatkör elkülönítésében, sőt, szembeállításában keresem, hanem inkább abban, hogy a vallástanításnak egyidejűleg lelkigondozássá is kell válnia. Nem arról van szó, hogy feladjuk a vallástanítás alapvető céljait, hanem inkább arról, hogy életkorhoz igazítottan, kérdésközpontúan, a társadalmi környezet figyelembevételével, azaz pásztori módon tanítjuk s kérjük számon a hit tárgyi tartalmát, s elsősorban ily módon igyekszünk hatni a belső, a szubjektív oldalra. A diák személyiségének ez a félig-meddig közvetett megközelítése korántsem egyszerű feladat, hosszú távon azonban gyümölcsözőnek látszik.
