Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - HESSKY ORSOLYA: Mednyánszky László (1852-1919) (Életmű-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában)

dákat beszéltek azok, akik nem látták még soha, akiről azonban még csudálatosabb történeteket tudtak elmondani azok, akik mindennap látták. Az »öreg kutya« (ez is egyike volt számos csúfneveinek, amelyekkel önmagát szokta illetni)..." (Justh Zsigmond: Fuimus. In: A pénz legendája és más kisregények. A magyar próza klasszikusai. 78. kötet. é. n.) S hogyan emlékezett rá kritikusa, barátja, Lyka Károly? „Különös összetételű egyéniség volt. Meggyőződéses híve Buddha tanainak, de senkit sem akart megnyerni hitének. Gyakran lehetett látni kültelki kis kávéházakban a nálunk oly ritka buddhisták között, akik valamennyien földhözragadt szegény emberek voltak. Mindet támogatta. Jótékonyságának nem volt határa. ... Néha két-három lakást bérelt, hogy tapintatosan segíthessen bajbajutott barátain." (Lengyel István: Lyka Károly emlékezéseiből. Szabad Művészet. 1955. 580. o.) Az 1880-as évek végén ismét Franciaországban tartózkodik mintegy három éven át. Ehhez az időszakhoz köthető rövid impresszionista periódusa, amely csak átmenetnek bizonyul. Általában véve is igaz, hogy bármely stílusirányzatról van szó, Mednyánszky inkább leveti vagy nagyon is saját képére formálja az idegen hatásokat. Második franciaországi tartózkodása alatt ismerkedik meg a buddhizmus tanaival. A következő évek legfontosabb eseménye, hogy 1897 tavaszán, harmadik párizsi tartózkodása alkalmával sor kerül élete első - s egyébként egyetlen - önálló kiállítására. A bemutatott művek listáját Malonyay közli monográfiájában, s a képek címéből kiderül, hogy legnagyobbrészt csavargóábrázolásokról van szó. A festő hónapokat töltött a párizsi külső kerületek rongyszedői között, s tapasztalatait az ún. csavargóciklusban összegezte. Feljegyzéseiben így ír erről az időszakról: „Végre világosság támadt bennem. Amit mindig akartam, azt most megteszem. Voltaképp addig még sohasem éreztem olyan igazán, hogy mit kell a gyakorlatban művelnem, mint most. Nem kicsinyes véletlenek befogadása vezet a célhoz (nem a modell után való rajzolás, nem a fejtörés). Nem kell kínoznom magam. Engedjük, hadd adakozzék a másik önmagáért. A hős, aki bennünk él. Mi pedig próbáljuk meg csupán azt festeni, amit ő diktál nekünk. ... Csak azt kell tennem, ami magával sodor, és csak akkor, amikor magával sodor." (Mednyánszky László feljegyzései 1877-1918. 79. o.). A kiállítás után hazautazott és az első világháborúig már nem hagyta el a Monarchia területét. Ismét Budapesten tartott fenn műtermet. 1898-ban barátságot kötött Wolfner Józseffel, a Singer és Wolfner kiadó egyik tulajdonosával, akihez haláláig bensőséges baráti viszony fűzte. A kiadó vállalta a festő anyagi ügyeinek intézését, ily módon Mednyánszky, aki nagyvonalúsága és állandó jótékonykodása következtében örökös pénzzavarral küszködött, most egy időre megszabadult a szűkölködéstől. Az 1900-as évek eleje egyik legtermékenyebb és legnyugodtabb korszakának tekinthető. A csavargóképek első megjelenését és a századfordulón keletkezett, igen erős rembrandti hatást mutató rabbiportrékat követően ismét a tájképfestészet került előtérbe. „Az utolsó hónapok, amelyek idegeimet nagyon kifárasztották, jóformán teljesen képtelenné tettek újabb impressziók befogadására. Egyik fő feladatom abban áll, hogy ismét erős szálakkal kapcsolódjak a természethez. Ez újból mélységet hoz művészetembe. A tisztán mesterségbeli, valamint a tisztán festői meddővé válik, ha nincs benne hangulat." (Uo. 81. o.) Néhány évvel később, a tájképfestészetről szólván, hasonlóképpen fogalmaz: „A természet szemlélete volt fő foglalkozásom