Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - HESSKY ORSOLYA: Mednyánszky László (1852-1919) (Életmű-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában)

érkezett Párizsba, a lakásában egy fiatal festőbarátját találta, ki ott már egy nagy képbe kezdett. És mind a Lászlónak szánt kényelmet élvezte. László őtet bent hagyta! Pénzét pedig a Bankból kivette és egy más barátjának odaadta! ... És így, egy pár arannyal a zsebében, nekiment a párizsi hideg, nedves télnek. Egy magazinféle alkotmányt egy üvegtetővel egy belső udvarban kibérelt. Ezt fűteni nem lehetett, nem is volt miből, a víz befolyt a falakon végig. Itt festett, itt lakott a földön hálva, fázva." (Czóbel Istvánná Mednyánszky Margit: László - Brouillon. Enigma 24-25. 61. o.) Első párizsi tartózkodását követően - a folyamatos kisebb utazások mellett - 1877ben járt először Szolnokon, ami a korábbi barbizoni kirándulások szerves folytatásának tekinthető. Pályakezdésének portréin, valamint az egy-egy korszakának gyújtópontját képező, sokalakos, nagyméretű kompozícióin kívül szinte kizárólag tájképeket festett, amelyek egyrészt a barbizoni természetszemlélet jegyében fogantak, másrészt - szolnoki tartózkodásainak köszönhetően - magyar tematikával bővültek. A hetvenes évek végén Itáliába utazott. Majdnem három évet töltött Rómában és Firenzében, közben azonban többször is hazajött. Egyes források szerint a szegedi árvíz hírére szinte rögtön a Tisza-parti városba utazott, hogy a mentési munkálatokat figyelemmel kísérje. Ugyanezen a tavaszon Szicíliában egy másik természeti katasztrófa, az Etna kitörését is végignézi. Később, miután végleg visszatér Itáliából, Bécsben telepszik le, s ismeretségbe kerül az osztrák hangulati tájfestészet (Stimmungsimpressionismus) legjelentősebb alakjaival [Robert Russ (1847-1922), Hans Canon (1829-1885), E. J. Schindler (1842-1892)]. Erre az időszakra datálható egyik főműve: a Szenvedés című sokalakos képen (a Szlovák Nemzeti Galéria tulajdonában) olyan témát dolgoz fel, amely egész munkásságát végigkíséri egészen az első világháborús rajzokig. A mű központi piétafigurája számos más rajzon, vázlaton, tanulmányon, valamint egyéb festményeken is felbukkan, s a festő emberi szenvedés iránti olthatatlan érdeklődésének legszebb megnyilvánulása. A vázlatokon e szenvedésnek szinte valamennyi aspektusa megjelenik, sőt, az is nyilvánvalóvá lesz, hogyan variálja Mednyánszky ezt a témát: egyrészt pozitív megközelítésben, a figurát támogatólag körülvevő alakokkal és magának a központi alaknak az elmozdításával, másrészt negatív mozzanatként, amelyben a szereplők ismét minimális „átfordításával" teljesen új tartalmat nyer a kompozíció. Mednyánszky művészetének egyik döntő mozzanata ez: a festő számára a képi, formai motívumok mintha edények lennének, amelyeket mindig olyan tartalommal tölt meg, amely hangulatának, érzéseinek éppen megfelelője (vö.: Markója Csilla 4. sz. jegyzetben i. m.). Az 1880-as évek közepétől ismét Budapesten élt s ettől kezdve rendszeresen részt vett a Műcsarnok kiállításain. Bekapcsolódott a budapesti művészeti életbe, állandó vendége volt a Jókai-Feszty-szalonnak, s összebarátkozott Justh Zsigmond íróval (1863-1894) is, aki a festő - ekkor már közismert - alakját Fuimus című regényében örökítette meg: „A másik szoba ajtaján most egy magas, igen elhanyagolt külsejű ember lépett ki. A meghatározhatatlan életkorú - de úgy látszik, még elég fiatal - férfi világoskék szemei ártatlan kifejezéssel tekintettek körül. Tompa orra, kócos, nagy szakálla, óriási homloka, amely kopasz tarkójába veszett, az antik világ bölcseire emlékeztetett. Szókratésznek is hívták: de Czobor Lipót volt a becsületes neve. Az Ádám öccse, a »vandor bölcs«, a kóbor festő volt a fiú, három vármegye csudája, kiről legen-