Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - REUSS ANDRÁS: Rendszerszervező vagy vak öszvér? (Klaus Douglass: Az új reformáció. 96 tétel...)

talanító olyan gyülekezeteket, egyházakat és keresztyéneket látva, ahol azzal vigasztalódnak, hogy náluk még mindig jobb a helyzet, mint másutt. Az egyetemes papság tanítását úgy értelmezi a szerző (Negyedik feladat), hogy mindenkit fel kell készíteni az egyházban való szolgálatra, és mindenkinek meg kell találnia a feltehetően mindenki másétól eltérő feladatát, amelyet pontosan neki kell elvégezni. Először megdöbbentő a lelkész feladatának értelmezése (Ötödik feladat): központi szerepének megszüntetésére kell törekednie azzal, hogy másokat készít fel, hogy munkatársakat von bele a szolgálatba, és még azzal is, hogy a gyülekezeti munka valamely ágát elhanyagolja, mert már nem futja erejéből. A lelkész középponti szerepének megszüntetése mellett azonban valóban vezetésre van szükség a gyülekezetben (Hatodik feladat). Olyanok vezessék a gyülekezetet, akik képesek azt lelkileg táplálni, s akik nem uralkodni, hanem szolgálni akarnak, mint Jézus. A gyülekezeti kiscsoportok elengedhetetlen kiegészítői a templomi istentisztelet gyülekezetének (Hetedik feladat), amely az egészet összefogja, mert ezekben a házi közösségekben egészen közel lehet vinni az emberekhez az evangéliumot, a hitet, itt élhető meg a szeretetközösség (Nyolcadik feladat), amelyben a tagok testileg és lelkileg hordozzák egymást, sőt, együtt szolgálhatnak másoknak. Az istentiszteleteket béklyóban levőnek látja Douglass, mert valaha mindenkihez szóltak, mára belkörű rendezvényekké váltak. (269. o.; Kilencedik feladat.) Lehetetlennek tartja, hogy olyan legyen a nyelve vagy a zenéje vagy a helye, amely teljesen idegen tőle. Előnynek tartaná, ha a különböző gyülekezetekben és az egyes gyülekezeteken belül sem egyformák lennének az istentiszteletek. Az istentiszteletek elemeit nem az esztétikum, a hagyomány vagy az általuk kifejtett vonzás, hanem annak alapján kellene megmérni, hogy konform-e az evangéliummal, hogy közelebb visz-e hozzá, vagy eltávolít tőle (276. o.), hiszen a közvetítő eszközök is az istentisztelet részei. Krisztus teste „testbeszédének" a verbális megszólításnál is „hangosabban" kell kifejezésre juttatnia: „Isten szeret téged, és mi is." (276. o.) Foglalkozik még a gyülekezeten belüli struktúrák egyszerűsítésével (Tizedik feladat), a gyülekezet primátusának helyreállításával, szemben az egyházkerületi vagy az országos egyházi szervezettel (Tizenegyedik feladat), és végül arra bátorít, hogy az egyház merjen álmodni, mert az álom valóságformáló erő (347. o.), és annyit jelent, mint Isten álmainak nyomába szegődni (354. o.), és annyit, mint magunkhoz ölelni az újat (364. o.). A figyelmes olvasó bizonyára igen sok olyan mozzanatra bukkan, amelyet a magyarországi gyülekezetek életére nézve is találónak tart, s számos olyan javaslatot, amin nemcsak gondolkozni kellene. Megvalósításuk ugyanis nem másoktól, vezető testületektől függ, hanem attól, hogy olyan tagok vagyunk-e mi magunk Krisztus testében, amelyek készek aktívan részt venni az egésznek az életében, saját lehetőségeinkkel hozzájárulni a közösséghez, vagyis megvalósítani valamit abból, ami az egyház mai reformációjához elengedhetetlen.