Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - REUSS ANDRÁS: Rendszerszervező vagy vak öszvér? (Klaus Douglass: Az új reformáció. 96 tétel...)

Mi van az evangélium mai üzenetével? Moltmann nyomán tárgyalja Douglass a relevanciakrízis és identitáskrízis kérdését, a kettő összeférhetetlenségét, összetartozását (24-32. o.). Eszerint az egyház releváns megszólalása a világban azzal a veszéllyel jár, hogy elveszíti az identitását, ha pedig megőrzi identitását, nem releváns a világban. A kettőt nem képes egyszerre: identitásához hűen relevánsnak lenni a világban. A tételt feltehetően sok egyháztörténeti példával lehet igazolni. Az egyháztörténet áldott korszakai - vagy csak rövid pillanatai? - azonban arra szolgáltatnak számos példát, hogy olyan idők is voltak, amikor nem Moltmann paradigmája szerint élt az egyház, hanem képes volt arra, hogy küldetéséhez, Urához hű és a világban ugyanakkor pedig releváns is legyen. Ezek voltak azok az idők, amikor a keresztyénség pozitív előjellel formálta a világot. A reformációt - nyilván bizonyos határok között - az egyik ilyen paradigmának tekinthetjük. Amikor Douglass a strukturális változtatásokat mérlegeli, vagy a reformációnak akar - újra - érvényt szerezni a protestantizmusban, akkor tudatosan ragaszkodik a keresztyénségnek a reformációban felismert alapjához. Ezen nem akar változtatni. Ehhez vissza akar térni, eszerint akarja az egyházat re-formálni. Elsősorban az 5. és 7. tételben (69-72. és 75-79. o.) tesz kísérletet a reformatori alap megfogalmazására. A szerzővel vitázva fel kell tenni itt a kérdést, hogy vajon ennek az alapnak, vagy pontosabban, az evangéliumnak a ma nyelvén való megfogalmazása nem lenne-e fontosabb minden strukturális és szervezési változtatásnál? Pál apostol úgy hirdette az evangéliumot, hogy megszólította a pogányokat, akik a zsidó Krisztus követői lettek anélkül, hogy nyelvben és szokásokban zsidókká kellett volna lenniük. Luther és Kálvin úgy prédikálta Krisztust, hogy a felbomló középkor végén a mindennapi élet dolgaiban is Isten színe elé állították az embereket. Douglasstól - még - nem kapjuk meg a választ a kérdésre: hogyan kell - már amennyire ez embereken áll - a mi kortársainknak tanúskodni Jézus Krisztusról, hogy relevancia és identitás, megszólító erő és hűség ne ellentétben legyenek. Tudom, ez felülről adatik meg. Hiszem, Isten Szentlelke megteszi, hogy az embereket megtanítja nemcsak az evangéliumnak, hanem saját koruk nyelvére, de feladatunk is, hogy minden népnek a maga nyelvén hirdessük az evangéliumot (ApCsel 2,6; lKor 9,20). Szabad és kell ezért nemcsak imádkoznunk, de rajta gondolkodnunk is. Mivel Douglass ennek a tartalmi kérdésnek kisebb jelentőséget tulajdonít, mint a gyakorlatiaknak, nem csoda, hogy a mű végül egy - nagyon olvasmányos és értékes, és főként megvalósítandó - gyülekezetépítési kézikönyv. A reformáció értelmezése Az természetesen írói túlzásnak tekintendő, hogy Douglass nemcsak diagnózist, hanem egyenesen terápiát ígér (43. o.): ez - az emberi erőhöz, de az egyház helyzetéhez képest is - túl magas igény! Más helyen elhessegeti a szerző a gondolatot, hogy új reformációt akarna. írásának mégis van reformatori és megújulást munkáló nemcsak retorikája, hanem lendülete is. Ez jó, mert stílusa összhangban van azzal, amit el akar érni. Megkülönbözteti a reformot és a reformációt. A reform a meglévő állapot kisebb vagy nagyobb mértékű javítása, kiigazítása. A reformot elhatározzák, bevezetik, végrehajtják, ezért mindig felülről, az intézmények döntéshozóitól indul. Mivel gyökeres váltó-