Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.
Rokon irodalmakból - Gödény Endre publicisztikája
Elhagyott házak, elvadult telkek és kertek, valamint szép erdőcskék mellett visz az utam, olykor egy-egy ma is használt nyaraló tűnik elő. Van köztük eladó is. - Az idő éppen kirándulásra való: hűs, üdítő, s noha borult az ég, a levegő kristálytiszta, és érezni lehet, hogy a légkör minden tényezője kedvez a szervezet működésének. - Az egyik elhagyott kert végében virágzó barackbokor. Letörök három szép ágat, s egész nap hurcolom. Ékesség ez a kezemben. Ilyenkor, húsvét táján minden vázába teszek virágot, ágakat. A legnagyobb még üresen áll. Abba szánom. - Később, bent a faluban és a parkban gyanakodva méregetnek az emberek. Főleg a barackágak miatt. Istentelenség a termőágat letörni. Nem tudhatják, hogy istentelenül elvadult helyen törtem. A parkban a vécésasszony hergelten vakkant rám az egyik épület sarkánál, fordulóban: legalább kért volna kést, ha már le akarta törni. Megkésetten kapcsolok, hogy a megjegyzés nekem szólt. Dühödten viszonzom. Nem az dühít, hogy védi a termőágat, sőt: örvend a lelkem, hogy nem közömbös iránta. Az bosszant, hogy feltételezi rólam, hogy érzéketlen barbár ember vagyok. - Mert ha megkérdi, ugyan honnan vettem ezeket a szép barackágakat, s válaszolhatok neki, belőle is elpárolog a megbotránkozás haragja, s bennem sem marad méreg. Mint ahogy már fent, az Attila-dombon egy élénk Vízöntő asszonynak volt lehetőségem válaszolni, s azonnal megenyhült, és barátságosan elbeszélgettünk. - Miért kellett a vécésasszonynak a legrosszabbat feltételeznie rólam? Nem olyan az én megjelenésem. De hát nem is rólam van szó! Az országos hergeltség tört magának utat a barackágak ürügyén. Nálam jobban senki nem értheti, miből fakad. - Nem lett volna szabad dühödten visszaszólnom. Utána kellett volna mennem, s el kellett volna mondanom, hol törtem az ágakat, és hogy nálam becsben lesznek, nem úgy, mint a gondozatlan kertben. Meg is tettem volna bizonyára, ha nem fáj annyira a lábam a háromórányi gyaloglás után, de így minden lépést meg kellett gondolnom. Magam mögött hagyom a tápiószentmártoni üdülőövezetet, a termálfürdőhöz vezető út torkolatát, s közeledem a Tápió hídjához. - Istenem, micsoda vacak kis patak, s innen nem messzire, Bicskénél milyen hősies, csodálni való harcot vívtak eleink 1849 tavaszán, 155 évvel ezelőtt. - Két kamasz lány jön fel a Tápió partjáról a túlsó hídfőnél. A hídon találkozom velük. Elmerülten pusmognak, nyilván nagyon fontos dolgokról. A tulajdonképpeni faluba beérve tíz év körüli bicikliző kisfiú jön velem szembe. Kérdésemre, hogy messze van-e még a Kincsem park, kérdéssel válaszol: Ön is hisz a domb varázserejében? Mondom neki: hiszek vagy nem hiszek, én a helyedben már megnéztem volna a parkot, már csak azért is, mert ott lehet lovagolni, repülőre ülni. Engem senki nem tarthatott volna vissza ettől, ha ilyen helyen lakom. - A lóval meg a repülővel beletettem a bogarat a fülébe: hát az igen, mondja, s tovakarikázik. A helybeliek méla közönnyel veszik tudomásul ezt a park meg domb dolgot, szégyellik is talán, hogy „szélhámosság" miatt híresültek el. Meg is mondják, hogy ők bizony még soha nem jártak ott. Éppcsak azt nem teszik hozzá: bolond az, aki odamegy! Takaros község Tápiószentmárton, a szélén is. A porták előtt ugyanúgy fel van gereblyézve az utcafront, mint az én gyermekkoromban, Csengerben. Tisztaság, gondos kezek nyoma mindenütt. Az utcanevek nagy íróinkat idézik azon a részen, ahol utam vezet. Már két órája gyalogolok. Hálistennek az erőm nem fogy, de a lábam a kényelmes cipőben is duzzadozik. Na, ezt korábban nem ismertem. A bokám ugyan gyakran
