Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Gödény Endre publicisztikája

táblát cseréltetett a nagyigmándi állomásépületen, s ezentúl az volt rá kiírva, hogy Nagyigmánd-Bábolna. - Tápiószentmárton esetében fordított a helyzet meg bonyolultabb egy kicsit, de nem sokkal. A józan ész ez esetben azt diktálná, hogy a nagykátai állomásépületre Nagykáta-Tápiószentmárton legyen kiírva, hiszen a szent község csakis innen közelíthető meg tömegközlekedési eszközzel, ahol pedig most az olvasható, hogy Tápiószentmárton, ott az legyen kiírva, hogy Göbölyjárás. Akkor is ez az ésszerű, ha tudjuk, hogy Göbölyjárás település közigazgatásilag Tápiószentmártonhoz tartozik. Göbölyjárás attól még lehetne egy vasúti megálló neve, hogy már nem önálló település. - Kétségtelen, hogy az általam javasolt megoldásnak megvan az a hátránya, hogy megfelel a valóságnak. Következésképpen: aki Tápiószentmártonba igyekszik, az ezután feltétlenül Nagykátánál száll majd le, ahonnan minden vonathoz van buszcsatlakozás, akinek pedig a Tápiószentmártonhoz tartozó Göbölyjárás az úti célja, az is pontosan tájékoztatva lesz. - Adja Isten, hogy bekövetkezzék ez az esztelenség! Megtehetném, hogy az ellenvonattal visszamegyek Nagykátára, és onnan busszal a célközségbe. De nem teszem. Nem azért, mert végig akarom járni a csökönyösek gyalogútját. Egészen más oka van. Amikor meglátom, hogy körülbelül tíz kilométernyi gyaloglás vár rám, egy szempillantás alatt 1956. november 6-áig pördül bennem vissza az idő kereke. A debreceni egyetemről hazaküldtek bennünket, hogy ne lábatlankodjunk a „normalizálás" idején. Mátészalkáig eljutok, de nincs csatlakozásom. Onnan Györtelek még tíz kilométer. Ropogós havas este van, és olyan fojtott csend van az országban, az ország eme északkeleti csőrében, mint most. Tizennyolc éves és két és fél hónapos vagyok. Egy pillanatig sem habozom: azonnal nekivágok az útnak gyalog. Senki nem jár a kisvárosban, senki nem jár az országúton, autó sem. Kihaltság és csend és hó és halál. A „mindenki a testvérem" két hétig tartó érzését felváltja az iszonyatos magány és egyedüliség érzése. Ahogy baktatok, az állam elhalásának elmélete tolakszik elő a fejemben. Most valóban úgy érzem, hogy megszűnt minden kötelék és kötöttség. Nemcsak a társadalom esett szét, hanem az állam hálója is szétszakadt. A semmiben lebegünk, nem óv bennünket senki és semmi. Most bármi történhetne velem. Ember senki, csak az Isten venne róla tudomást. Most, 65 és fél évesen ismét olyan magától értetődő módon vágok neki ennek a tíz kilométernek, mint akkor, negyvenhét és fél évvel ezelőtt. Pedig már egy évvel az 56-os gyaloglásom után megízleltem a kísértő öregség érzetét. Gondolkodóba estem, megtegyem-e azt a tíz kilométert. Nem tettem meg. Inkább órákat vártam a csatlakozásra. Az unalmas, gyilkos várakozást választottam. Nemcsak azért; mert közben cigarettázni kezdtem. A magától értetődő tettrekészség csorbult ki bennem is 56 leverése után. De milyen rejtélyes, milyen csodálatos, hogy életünk során többször is feltámadhatunk. És mindig hihetjük azt, hogy ez most már a végleges, visszavonhatatlanul érvényes feltámadásunk lesz. Nem azért gondolok erre, mert most éppen húsvét vasárnapja van. Többször gondoltam erre az elmúlt tizenhárom évben, azóta, hogy a rendszerváltozás jegyében kihúzták a talajt a lábam alól, nemcsak lelki-szellemi értelemben, hanem egzisztenciálisan is. Nekem, aki Nagy Imréék kivégzése után, húszévesen minden szerepet visszaadtam, akihez Kádár idején senki nem mert egy ujjal sem hozzányúlni, JLJUQt_