Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.
Rokon irodalmakból - Hahkarnas Bahkcisi elbeszélései
vele, jobbról fújta, balról fújta, végül csak kicsikart belőle egy-két hangot, s nekikezdett, hogy a fuvola hangján elmesélje szívének utazását. Apja aznap este a Mesznevíből okította a gyermeket. - Lássuk csak, megtanultad-e a fuvoláról szóló részt? - kérdezte. Tűz zenél a lángban, nem a levegő Kiben nem ég e tűz, ne is éljen ő! A gyermek egyre csak ismételgette a sorokat, szeméből peregtek a könnyek, kebléből zokogás szakadt fel. - No, mi a baj? - kérdezte az apja. - Most értettem meg - felelte a gyermek -, hogy e szavak rólam szólnak. (Fordította: Sudár Balázs) Az örök pásztor Egyedül érkeztem a kiszlei öbölbe. Az öböl, mint szempillák alól felragyogó csillagszem villant ki a sűrű bokrok közül. Lisztfinom homokja édesen simogató sétával ajándékozta meg még a legkényesebb lábakat is. A kakukkfű, zsálya, ruta, mirtusz, pisztácia, szántál, vadszegfű, vadmenta és boróka kesernyés illata életerővel töltötte meg az ember testét, lelkét. Az idő percről percre változott, minden felhőszakadás új tömjénillatot lehelt. Akik az erdőben utat tévesztenek, nehogy még jobban eltévedjenek, visszatérnek oda, ahonnan nekivágtak. Lélekben megerősödve útjukat meglelik, s többé nem térnek le róla. Most már jobban figyelnek, a helyes utat felismerik, s többé nem térnek le róla. Néhanapján a természet ölébe térve, józan fejjel irányt szabni: nem eltévelyedés, de a leghelyesebb, amit cselekedhetünk. Aznap a méhek mintha mit sem törődtek volna e pimaszul jókedvű, kicsattanóan vidám világgal, megrészegült bolondként zümmögtek. - Nézd ezt a mennyországot! Hej, természet! - mondtam magamban. - Fogod, mi egy elkopott, megvénült emberből megmaradt, és a mennyország közepébe emeled... de tán nem jó ez így! Bár gyerek lehetnék! - Bízván benne, hogy senki sem lát, néhány bukfencet hánytam a homokban. A környéket szívből felcsendülő kacagásom verte fel. Scipio, ki meghódította a gazdag Karthágót, a történelem ráomló romjai alól minden ereje megfeszítése árán végül élve került ki. Barátjával, a történetíró Terentiussal együtt járták a tengerpartot. A homokban, a kavicsok között kagylóhéjat gyűjtögettek. Az újjászületés és az ismét elnyert gyermeki lét boldogságát érezték... Abban a hitben, hogy senki nem lát, Scipiónak és Terentiusnak teljes szívvel igazat adva játszottam a homokban, a tengerben. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy ember közeledik felém, nyomában egy nyáj kecskével. - Ki tudja, mióta figyel engem ez az ember? - gondoltam bosszúsan. Dühös voltam a fickóra.