Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Hahkarnas Bahkcisi elbeszélései

Odaért hozzám. Közelről láttam az arcát. Olyan ártatlan tekintete volt, hogy nem tudtam rá tovább haragudni. Már az sem idegesített, hogy meglátott. Csónakom az öbölben volt. Azt akarta, hogy a kecskéket a szemközti szigetre vigyem át. - Nemsokára megjönnek a kecskék gazdái, viszik a bakokat és levágják - mondta könyörgő hangon. Átvittük és befelé hajtottuk a kecskéket. A pásztor leoldotta nyakukból a kolompot és magához vette. Vissza akartunk térni, de - ahogy a gyermek ragaszkodik anyja szoknyájához - a kecskék sem akartak elválni a pásztortól. Míg a csónak távolodott a szigettől, a parton felsorakozott kecskék panaszosan mekegtek. Az ember egyik szeme sírt, a másik nevetett. Mély lélegzetet vett: - A szigeten sűrű a bozót, benövik az olajfák - mondta. - Sem elfogni, sem lelőni nem tudják majd az állatokat. Ha arra jártam, felmentem a hegyre, hogy beszélgessek vele. Ritka szavú ember volt. Apja ökreit és a hegyoldalban lévő zöld legelőt a városbeli Jakoel pénzváltónak adta el. Immár évek óta ő is pásztorkodásból élt. Meglátogattam télen, amikor a hegyekben esett és a földeket sár borította. Meglátogattam tavasszal, amikor a virágok életre keltek. Meglátogattam nyáron, amikor a hegyek és a völgyek forróságot leheltek. Mindig olyannak láttam, mintha egy mennyei nádsíp dallamára élné az életét. A faluból hozta a kenyerét és a hozzávalókat. Amint megette, egy szikla árnyékába húzódott, s hosszan elnézte az eget. Nádból sípot készített. Ahogy a síp hangja a kék egekben, a magányos hegyszakadékokban visszhangzott, lelkét távoli vidékekre ragadta. Nappal a Nap és az árnyékok, éjjel pedig a hegyek háta mögött sorra felkelő csillagok mutatták neki az időt. Ha kecskéi szemébe nézett, fagyos pillantását mintha csilingelő zene olvasztotta volna fel. Olyan volt, mint aki érti a kecskéket. Vajon a teremtés mely távoli és elfeledett hajnalán ismerhette meg őket? Az állatok mély bizalommal néztek a szemébe. Eltelt néhány év. A pásztort nem találtam a szokott helyen. Egyszer a városi henteseknél érdeklődtem felőle. - Ugyan hagyd, jó, hogy meghalt. Folyton csak a kecskéket lopkodta - mondták. - Tényleg? - gondoltam magamban. Egy nap, mint kíséret ritmusára tovahullámzó dallam, úgy haladtunk el csónakunkkal a sziget partja mellett. Erősen figyeltem a szigetet. Láttam, hogy a bokrok között valami feketéllő alakok ugrabugrálnak. - Odanézz, hé! A sziget tele van kecskékkel - szóltam útitársamhoz. - Igen. Amikor a görögök elmentek, itthagyták őket. Mostanra az állatok elvadultak. Sokszor próbálták lelőni őket, de sosem sikerült. Békésen szaporodnak - mondta. Én tudtam az igazat. A hentesek csak rágalmaztak. Mintha a pásztor lelkét éreztem volna a tengerkék, áttetsző, vakító égben... (Fordította: Gonda Géza) ...1.1