Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Hahkarnas Bahkcisi elbeszélései

- Azok, akik mindenüket feláldozzák a semmiért. - Hová viszed őket? - Ha az emberben volna is valami, még azon is túl, egy annál is mélyebb ismeretlenségbe. - Könnyű odajutni? - Nincs ennél nehezebb dolog. Ám azoknak, akik egyszer ezen az úton elindulnak, nincsen a világon ennél kedvesebb dolog. - És honnan tudod, hogy megérkeznek-e? - Ha az emberek tekintetében távoli fényt pillantok meg, akkor tudom, hogy már megérkeztek. - S ha valakit ingyen, fuvardíj nélkül szállítasz, akkor hogyan keresel pénzt? Nekem nincs pénzem! - Nem azért teszem, hogy pénzt keressek - mondta a kormányos. Olyan hívogató volt a hangja, hogy annak nem lehetett ellenállni. A gyerek boldogan szállt fel a hajóra. A kávézóban, a ponyva alatt a fuvola hangja őrjítőén magasra kúszott. A nyílt tenger mintha eltűnt volna a hajó alól. A hullámok sustorgása messze lent maradt, aztán már nem is lehetett hallani. Csak a csend hallatszott. De az a csend mintha énekelt volna. A hajó a semmiben haladt. Egyszerre a fuvola hangja mélységesen mélyre ereszkedett. A sötétség hirtelen remegni, reszketni kezdett, mintha élne. Az égzengés moraja fokról fokra felforduló hatalmas hegyekre emlékeztetett. A sötétség mint egy hatalmas hegylánc omlott le. Az égben holdfényhez hasonlatos világosság támadt és hullámokban terjedt mindenfelé. Abban az édes fényben a gyermek már saját magát is láthatta. Nem volt alatta hajó, a feje felett árbockosár, sem árboc, sem kormánylapát, és nem volt kormányos sem. Csak egymaga volt. Lefelé nézett. Messze lent egy hatalmas, dörgő, morajló vízesést vett észre. Ahogy a holdfény a felszálló permeten megtört, szivárvány keletkezett. S lám, a gyermek mintha annak a szivárványnak a közepén állt volna. De hogy az a gyerek a Tejfik nevezetű ember, az ívelő szivárvány, az ébredő világosság vagy a zubogó vízesés volt-e, azt nem tudta. Talán mindez együttvéve? Ha tudott is valamit, csak annyit, hogy a játékhajó olyan útra indult, ahonnan nincs visszatérés, s hogy ajka a nádfuvolától haláláig már nem válik el. A fuvola hangja egyre vékonyodott, mintha a dallam az emberi lélek távolából zengene fel. A gyermek valami hűvöset érzett a homlokán. A teremtés a saját földjéből, vizéből és Napjából termett babért koszorúvá fonta - kerekre, mint a csókra nyújtott ajkak -, s amikor csemetéjének homlokát hűsen megcsókolta, ráütötte a tiszta művészet fényes, áttetszően fényes bélyegét. A gyermek homlokához emelte a kezét. A friss levelek érintésében a Hold fényének, a szivárványnak, a sustorgó vízesésnek a hűvösét érezte. A kávézóban, a ponyva alatt elnémult a fuvola. A gyermek visszatért homokon hagyott, lógó karú, mellre ejtett fejű, üres testébe. Szeme előtt az égei szigetvilág szelíd fénye lassan-lassan felragyogott. A játékhajó az oldalán feküdt, a víz felborította. A gyermek a kikötő dombjai felé futott. Ott volt a nádas. Fuvolát készített. Bajlódott