Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Hahkarnas Bahkcisi elbeszélései

volt a tenger. Én megnőttem, anyám összement, én megerősödtem, ő legyengült. Keze csont és bőr, háta púpos. „A tengerészségen kívül nem tudnál más munka után nézni?" - kérdezte tőlem anyám. Leültem egy székre, egy szót se szóltam. „Mikor indulsz?" - kérdezte. Nem feleltem. Kimentem, leültem a küszöbre. Semmire sem tudtam gondolni. Ten­gerrel teli szememet nem tudtam levenni a vízről. Szívemet két ellentétes vágy feszí­tette. Felkeltem, és megint bementem. Apám életében a tűzhely mellett szokott álldo­gálni, én is oda mentem. Anyám úgy szólt hozzám, mint ahogy apámhoz szokott: „Ugye még itthon maradsz néhány hétig, fiam?" Én pedig úgy feleltem, mint apám: „Nem, holnap indulok." Egy évvel később anyám hosszú útra kelt, olyan helyre ment, ahol már nem látha­tom. De jól van ez így. Mert ott már nem szomorkodik azon, hogy melyik tengeren vagyok, és nem várja, hogy hazatérjek. Anyám csomagolta be a zsákomat. Amint az agyonfoltozott, durva zoknijaimat a zsákba tette, a szívét is kitépte, a szeretetét is elcsomagolta nekem. Én pedig már másnap indultam, mint apám is. A fülem anyám zokogó sírásával telt meg. De ez az út nagyon magányosra sikeredett. S hogy lelkem megfagyott-e? Megfagyott. Ezután már nem volt hová hazatérnem. Egyszer egy vadidegen városban szálltam partra. Hatalmas nagy, ismeretlen házak között bolyongtam. Találkoztam egy asszony­nyal. Mosolygott, én is mosolyogtam. Nem ismertem, mégis rám mosolygott. Persze csak a pénzért tette. Legyen, tegye a pénzért! Mi másért tette volna, ha nem a pénzért? A nő azt mondta nekem, hogy a konyak majd felmelegíti a lelkem. De valójában a mo­solya forrósított fel. A teste forrósított fel. Úgy éreztem, az ő ajkaival az összes ember rám mosolygott ebben a pénzért-mosolyban. Lelkem jegét felolvasztotta. Nem is a hangom, a szívem beszélt hozzá. Megoldotta megfagyott szívem nyelvét. Lelkemben egy hang azt mondta: „Az időnél is öregebb az a szívbéli hideg, amit érzel. A tenger így fagyasztja meg azoknak a lelkét, akiket megszerzett magának." Azon az éjszakán átfor­rósodtam, az éjjel úgy telt el, mintha a Nap, a Hold és a csillagok melegségének min­den puhaságát megkaptam volna. Azon az éjszakán igazán aludtam, álomnál is mélyebb álomba zuhantam. Fejemből a tenger lassacskán elpárolgott. Terveket szőttem, el­vetettem őket, nevettem, elakadt a lélegzetem, énekeltem. „Házasodjunk össze!" ­mondtam a nőnek. Kinézett az ablakon a tengerre, sóhajtott: „Ha visszatérsz az útról, gyere el megint." „Nem jövök többször!" - mondtam neki. „Nem baj - válaszolta, s felállt. - Tudom, tengerész vagy." Elmentem a kikötőbe. Egy kapitánnyal tárgyaltam, fűtőnek álltam. Az egyik tenge­rész egy duci szőkéről, egy másik egy kis feketéről, a harmadik egy nádszál derekúról, a negyedik egy megtermett nőstényről beszélt. Engem már ekkor elfogott a honvágy. „Meg fogok nősülni" - mondtam. Kinevettek, mint egy bolondot. Ittunk. Énekeltünk és szidtuk a tengert. „Tenger, tenger, nyomó­.Ml

Next

/
Oldalképek
Tartalom