Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Hahkarnas Bahkcisi elbeszélései

rult tenger!" - mondogattuk. Hajóról hajóra, kikötőről kikötőre. Amennyire szereted a tengert, annyira gyűlölöd is! Visszatértem, összeházasodtunk. De hát mihez értek? A tengerhez! Hát most egy bérelt bárkával halászom. A Nap már lenyugodott. A Szali szigetek közül a kisebbek úgy égtek a sötét, acélkék tenger felett, mint a vörös fáklyák. Az öreg halász így szólt: - Most már vagy húsz éve halászom. De a nyomorult Kazdagli Szulejmánnak sehogy sem tudom kifizetni az adósságomat. Mióta elkezdtem halászni, talán tízezerszer is kihajóztam a nyílt tengerre, vagy ötszázezer mérföldet eveztem, legalább háromezer viharban álltam helyt, és a tenger időről időre felébredő rossz természetére ezeregyféle mesterkedéssel adtam választ. A karjaim már gyengék, a tekintetem ködös. Valamikor számolatlanul fogtam halat, öt-hatezer okkányit. Azokból is az a bitang Kazdagli húzott hasznot. Ej, a mindenségit, de megöregedtünk! Hej, te nyomorult tenger, hej! Most már Isten veled! A többiek egyetértően csettintgettek. Aztán a középkorú szólalt meg: - Ahogy elnézem szemben Torba partjait, a néhai Kara Juszuf jut eszembe. Egyszer Küllükből hátszéllel érkeztünk oda. Kikötöttük a ladikot. Bodrumba akartunk menni. Tudjátok, Torba után Jokusbasi felé ott vannak azok a fügefák. Ott megállt szegény Kara Juszuf, a szemei megteltek könnyel. „A négyéves fiammal jártunk erre. A fügék már megszáradtak. A gyerek talált egyet a földön, felkapta és lenyelte. Megfulladt. Nem tudtam megmenteni. Az ujjammal megpróbáltam kiszedni, de nem sikerült. Az ölembe vettem, futottam. De hová? Már megfulladt, fiatalon elhervadt, meghalt. Nem segíthettem rajta" - mesélte. - Mi lett Kara Juszuf bácsival? - kérdezte a legfiatalabb halász. - Küllükben a csónakjával hordta ki a partra az utasokat a gőzösökről, és árut szállított ide-oda - felelte a középkorú. - Egy nap lakodalomba készült a lányával. A lakodalom a tengerparti Kazikli faluban volt. Amennyire éjfekete hajú volt ő, a lánya épp az ellenkezője, aranyszőke, mint a Nap; az anyjára ütött a leányzó. Még most is magam előtt látom szélben szálló szőke haját. Azt mondta az apjának: „Apám, nagyon rossz az idő, ma ne menjünk sehová". A lány éppen úgy értett a tengerhez, mint az apja. 30-40 mérföldön át megállás nélkül evezett, mintha a mindentudó Allah odaragasztotta volna az evezőkhöz. Juszuf azt mondta neki: „Nem, lányom, nincs semmi baj." A lány beadta a derekát. Apa és lánya beültek a csónakba, eloldozták, és eltűntek a szem elől. Ez volt az utolsó útjuk. Őket többé nem látta senki. Szóval lagziba mentek. A lagzi megvolt, de ők sose értek oda. Se a csónakot, se Kara Juszufot, se a lány holttestét nem találták meg. Csak a tenger ismeri titkukat." - A tenger nagy, megőrzi a titkot - szólt az öreg halász. Leszállt az éjjel; a tágas égei éjszaka. De ez a tágas éjjel is szűk volt a csillagok sokaságának. Valahányszor a halászok ágat dobtak a tűzre, felcsaptak a lángnyelvek. A rőt sötétségben a három halász arca kísértő halottak kiszáradt koponyájára emlékeztetett. Ha fellobbant a tűz, a szénfekete szemgödrök vörösen izzottak. Az öbölben valahol egy sirály vijjogott. A halászok ettek, aztán elnyújtóztak a tűz mellett. A tűz elhamvadt. A