Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - BERECZ ÁGNES: Egyházi gyűjteményeink - alapkövek vagy kövületek?

közben az írott tudás hagyományos tárházai, a könyvtárak többsége tehetetlenül szemléli a gyorsan változó világot és hősies elszántsággal küzd a leszakadás ellen - miután nem rendelkeznek sem anyagi forrásokkal, sem megfelelő szakemberekkel.

3 Úgy tűnik, hogy az informatikai fejlődés nagy vesztesei éppen a könyvtárak és a levéltárak, legalábbis ami az elszalasztott lehetőségeket illeti. Ez azért különösen irritáló, mert a könyvtár és a levéltár a tudás, a koncentrált információ alapvető bázisa. Elvileg ezekben az intézményekben dolgoznak a legjobb tájékoztató szakemberek (és tudjuk, hogy manapság a gyors és releváns információ aranyat ér). Bizony, a fenntartók felelőssége, hogy idejekorán nem figyeltek fel erre. A hátrány talán nem behozhatatlan, ám felmérések igazolják, hogy ha az emberek valamilyen kérdésben tájékozódni kívánnak, már nem az az első gondolatuk, hogy könyvtári szolgáltatást vegyenek igénybe. A kulturális intézményrendszer Ritkán gondoljuk végig, hogy szinte öröktől fogva létezettnek hitt kulturális intézményeink - a nemzeti könyvtárak és múzeumok, az impozáns archívumok, színházaink és operaházaink - történeti szempontból egytől egyig új keletű intézmények. Valamennyit az európai későbarokk, még jellemzőbben a felvilágosodás áramlata hívta életre. Létük alapja az a szilárd hit, hogy a szellemi értékek - az emberi tudás és teremtőképesség tárgyiasult bizonyítékai - egyrészt garantált védelemre jogosultak, másrészt biztosítani kell minél szélesebb körű hozzáférhetőségüket, ami végső soron a további értékképződés feltétele. A kiindulópontnál nem volt kétséges tehát, hogy a kultúra valamennyi aspektusa (a könyvekben objektiválódó tudás, a műtárgyakban testet öltő művészet, a zene és a színház élménye, a kutatás alapjául szolgáló dokumentumok) értéket képviselnek. A felvilágosodás korában egyértelműen kimondatott, hogy ezeket az értékeket intézményszerűen szükséges gyűjteni, védeni és szolgáltatni. Korábban erre legfeljebb kuriózumszámba menő uralkodói kísérletek történtek, de csak a modern államberendezkedés tette lehetővé az intézményesülés tartós anyagi alapjait. így aztán a 18. században kezdődött és a 19. században teljesedett ki az a folyamat, ami a tudományos akadémiák és a nemzeti kulturális intézmények elterjedéséhez és magas társadalmi presztízséhez vezetett. Korunkban ezen intézmények alapja rendült meg. A társadalmi csoportok erőteljesen szegmentálódnak; az értékítéletek relativizálódnak, érvénytelenné válnak. A klaszszikus intézmények még a régi keretekben, a megörökölt feltételrendszerben működnek - egyre diszfunkcionálisabban és egyre bizonytalanabb anyagi feltételekkel. Presztízsük csökken, és egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek létük értelmének és hasznának bizonyítására (korábban erre semmi szükség sem volt, legfeljebb egy-egy nagyobb beruházás kívánt bővebb indoklást). A munkatársak társadalmi elismertsége alakult át a legdrámaibb módon: régen a képzett muzeológus, a könyvtáros vagy a levéltáros vitathatatlanul az értelmiségi elithez tartozott - ma inkább a szerencsétlen bolond, élhetetlen flótás, különc figura szerepét tölti be.

4